|
Virágzik a fám
Van nekem odafönt Pesten egy kedves jó emberem, Czakó Elemér. Persze van neki
más hivatala is: államtitkár, nyomda-főigazgató, könyvkiadó, etnográfus,
esztétikus, múzeumszervező és azt hiszem, mindenekfölött költő. Nem
úgy értem, hogy verseket ír, hanem hogy teleálmodja a világot olyan
szépségekkel, amik nincsenek és nem is lesznek soha.
Hiszen
a versíró költők is ezt csinálják, de abban nincsen semmi veszedelem se,
mert nekik úgyse hisznek el semmit. Tudom én azt még lírikus koromból. Fiatal
házas koromban a leghosszabb magyar elégiában helyeztem kilátásba a
feleségemnek, hogy egy éven belül fölveheti értem az özvegyi fátyolt. Ennek
innen-onnan huszonöt esztendeje lesz már, de a címzett még ma sem ijedt meg.
Egészen
más az, ha olyan nagy tekintélyű, komoly ember álmodik szépet, mint Czakó
Elemér.
-
Nézd - álmodta tavaly, mikor együtt sétáltunk az abbáziai kaméliafák alatt a
tengeri permetben -, én azt terveztem, hogy kiadom az írásaidat.
Mindig
főbenjáró véteknek tartottam az alvó ember fölébresztését, de most mégis
keresztényi kötelességemnek éreztem megrázni a barátom karját.
- Te! Ember! Hát nem tudod te, ki vagyok én? Elfajzott
rossz magyar. Destruktív mordályégető. Gyerünk innen beljebb, mert
mindjárt elkap a cethal, ha ilyen szörnyűségeket gondolsz.
De Czakó Elemér úgy tud mosolyogni, hogy még a cethal is
menyhallá kedvesedne tőle.
- Te nem tudod, pajtás, hogy ki vagy. Bízd azt csak
énrám, mert én jobban tudom. A Georgikon-t
hozzuk ki elsőnek. Meglátod, hogy kapnak azon az emberek.
- Nem hiszem én azt. A destruktívoknak nem kell, mert
azok már meg is unhattak. A konstruktívok meg nem vesznek meg, mert híremet sem
hallják soha. Ne felejtsd el, hogy már rég nincs magyar glóbusz. Csak két fél
glóbusz van, az is háttal egymásnak.
- Éppen arra való az irodalom, hogy hidat verjen köztük.
- De hiszen láttam már én olyan hidat is, amelyiken az
ördög se jár. Az egyik végit magyar bakák őrzik, a másikat szerb bakák,
megvannak egymással szép békességben, magauntukban tán még durákozni is
összeülnek, de aki rálép a hídra, abba irgalmatlanul belelőnek.
- Ne félj te attól. Akik az irodalom hídja végiben állják
a posztot, azok előretaszigálják az embereket, nem visszafelé.
Nehéz elképzelni az olyan boltost, aki elijesztgesse a
vevőt, de én megpróbáltam. Annyira mentem, hogy más cégeket ajánltam a
kiadónak. Szép nagy áruházakat, ahol márványból van a pult, és mindenféle
kitüntetések érmei tartózkodnak a kirakatban. Én csak olyan kis boltos vagyok a
falu szélén, de ott se az országútra néz az ablakom, hanem a temetőbe,
ahova senki se jár passzióból. Aztán nincs is nekem egyebem, csak
fodormentacukrom. Négyezer korona árát csak el lehet belőle szopogatni, de
olyan bolond nincs, aki egyszerre ötvenezer koronát adjon fodormentáért.
Hát mondom, én megtettem a kötelességemet, valósággal
rimánkodtam a kiadónak, hogy ne szerencsétlenkedjen a könyvemmel. S mikor semmi
se használt, kivágtam az utolsó tromfot:
- Nagy baj van, drága jó barátom! Vannak olyan olvasóim,
akik kivágják a tárcáimat, és összefűzik, mint a régi világban a
folytatásos regényeket, aztán ha elcsíphetnek valahol, akkor autogramot kérnek
tőlem a füzet fedőlapjára. Hát ugye, az ilyenektől kívánni se
lehet, hogy megvegyék a könyveimet?
Ez
nem ért semmit. Czakó Elemér amilyen okos ember, olyan csökönyös ember is.
Gazdám lett, kiadatta a nyomdájával a Georgikon-t,
még képeket is rajzoltatott hozzá.
Persze ebbe idő telt, s azalatt én is beletörődtem
a dologba. Nemcsak
beletörődtem, bele is szoktam. Nyavalyogtam is egy kicsit a télen, ráértem
tovább álmodni a gazdám álmát. A könyv megjelenik, szép könyv lesz, olcsó könyv
lesz, egy hónap alatt elfogy az első kiadása. Mit csinálok én azzal a
tömérdek pénzzel, ami lesz tán harmincmillió is? Tudok a Deszkás-temető
mellett egy kis üres telket. Nemigen nagyobb, mint az apám nyomtatószérűje
volt, de elég lesz az nekünk. Van akkora, hogy meg bírom rajta vetni a
bukfencet az unokámnak. Majd tavaszra, mikorra a jó Isten beteríti a maga
pokrócával, tikszemvirágos zöld gyeppel. Hohó, hiszen tavaszra már a második
kiadás is megjelenik belőle! Azt már megduplázva nyomatja a gazdám!
Hatvanmillió! Abból házat építtetek. No, nem házat, csak olyan vigvámot, ami az
emberrengetegnek magamforma gyámoltalan indiánját megilleti. Négy szoba lesz
benne, persze mind a négy gyerekszoba. Én elírogatok kint az eresz alatt is egy
félfenekű hordón. Addig, míg a harmadik kiadás megjelenik. Az már
lassabban fogy persze, de azért kerekítünk belőle egy kertecskét, abban
nem lesz más, csak cseresznyefa, az mind nekem termi a sziromhavat, és mind az
unokámnak termi a cseresznyét. Persze csak szemenként, hogy meg ne ártson neki,
és karra véve, hogy maga szaggathasson, és csak az én karomra, mert csak én
tudok rá vigyázni, hogy a magot le ne nyelje. Mire aztán akkora lesz, hogy a
maga emberségéből fölmászik a fára, akkor már nem tesz kárt benne a
cseresznyemag se. Különben is vigyázok én rá akkor is. Hiszen azért
választottam a telket a temető mellett, hogy onnan is szemmel tarthassam.
Körülbelül
itt tartottam, mikor megjelent a könyvem, úgy karácsony felé. Olyan szép volt,
úgy örültem neki, hogy mindjárt körülgondoltam a vigvámot vasrács kerítéssel
is. Hadd gondolják az emberek, hogy e mögött úr lakik. De hogy azt ne
gondolják, hogy valami herceg lakik mögötte, úgy határoztam, hogy a
cseresznyefákat közel ültetjük a kerítéshez. Az én unokámnak elég lesz az is,
ami befelé terem. Ami kibújik az utcára, azzal hadd oltsa a szomját a más unokája.
Az
ám, csakhogy úgy február elején ír nekem a gazdám. Azt írja, hogy baj van. Nem
írnak az újságok a könyvemről, pedig tán még a dinnyetermelők
szaklapja is kapott recenziós példányt. Nem ártana, ha szólnék egy-két újságíró
barátomnak. Így szokás az mostanában.
- Ahá! - nevettem el magamat -, a híd-posztok! Jaj,
dehogy istenkedek én nekik! Nem vagyok én kucséber, ha fodormentát árulok is.
Inkább elengedem a házat. Ami kis végeznivalóm nekem még idefönt van, azt
zsellérportán is elvégezhetem. Jobb is az, mert inkább a más háza tetején
csurogjon be az eső, mint az enyémen. Hanem a kert, az meglesz! Oda járunk
majd nyaralni egész őszig, aztán Szent Mihály-nap után bezárjuk a
rácsajtót - nem muszáj annak vasrácsnak lenni, az csupa lándzsába végződik,
a fakerítés sokkal barátságosabb -, a kulcsot fölakasztjuk az óra alá, és egész
télen arra nézünk, ha uraljuk az életet.
A kerítést akkor engedtem el, mikor márciusban azt
írta a gazdám, hogy a konstruktív olvasóknak nagyon tetszik a könyvem, húsz
kézen is megfordul egy példány, de venni nemigen veszik, mert szegény ember a
könyvön kezdi a takarékosságot. Hát ez igaz. De hát muszáj az én kertemnek
bekerítve lenni? És egyáltalán, muszáj nekem kertemnek lenni? Nincs az megírva
se a tízparancsolatban, se az ötparancsolatban. Aztán meg sok vesződség is
van vele. Nem érek rá a fákat meszelgetni, hernyózgatni, nyesegetni. Jobb, ha
azt más végzi, és én csak a kész termés alá állok oda a gyerekkel. Úgyis lesz
az. Árendába veszek négy cseresznyefát. Egyet az asszonynak is, egyet a
lányomnak is, egyet a vőmnek is. Ne mondják, hogy mindig én vesztegetem
meg a gyereket, próbálják meg ők is. Úgyis tudom, hogy csak az én
cseresznyefámnak tapsikol.
Egy hét óta kódorgók a külvárosi kertek közt, s tegnap
ki is választottam a legmenyasszonyruhásabb cseresznyefákat. Ma pedig kapom a
gazdám levelét, hogy a konstruktív nemzet, ha ímmel-ámmal is, csak veszi a
könyvem, de a destruktív nemzet részéről az irányzat tartózkodó. Hanem
azért ne búsuljak - szinte érzem a vállamon gyengéd, meleg baráti kezét -,
hiszen nincs az a kazal, amit lassanként el ne hordanának.
Dehogy búsulok, gazdám, dehogy! Nem a kazallal való
vigasztalásba fogódzóm bele, mert való igaz, hogy előbb-utóbb minden
kazlat elhordanak, de azt nem mindig köszöni meg a gazda. Hanem abba a
cseresznyefába fogódzóm meg, amelyik most havazik a ligetben, és ide látszik az
ablakomba, néha az illatát is becsapja a szél. Prunus padus - ahogy a tudósok
mondják, zelnice annak, aki a szép szavakat szereti, madárcseresznye, ahogy a
pesti gyerek híjja. Ez az én cseresznyefám, ez a magyar irodalom fája, ezt
ültették száz esztendővel ezelőtt a keszthelyi első helikoni
ünnepen az öreg Kazinczy tiszteletére örök szimbólumnak és végzetfának. Nem
plebejus cseresznyét, almát vagy körtét, hanem gyöngyvirágfürtű, édes
illatú, szívet simogató díszfát.
A gyümölcse akkora, mint a borsószem, fekete és
kesernyés-fanyar.
.oOo.
|