A PÁRTFOGÓK

Habi ahhoz képest, hogy kéthetes - mármint hogy 77-es -, elég könnyen felmászott a csengettyűkörtefára. Nem éppen kedvtelésből űzte a sportnak ezt a fajtáját, de hát valakinek a fahegyről is le kellett szedni a körtét, amit a szedőszékről nem lehetett elérni, s mivel Habi ért rá legjobban, Habi kapta azt a beosztást, hogy délutánonkint álljon be mókusnak. Megérdemelte volna ez az ősvilági mókus, hogy paleontológusok tanulmányozzák, amint csetlik-botlik az ágak közt, de csak Habiné nézett utána a fa alól, kissé félrebillent fejjel, mint szelíd, öreg bóbitás tyúk, és két karja közt kifeszítve tartott kötővel, amelynek az volt a rendeltetése, hogy abba hulljanak bele a Habi által erre alkalmasnak ítélt eleven körtemuzsikák. Régi kalendáriumokban látni ilyen szép fametszetet, mint a fejlécet őszelő havához, csakhogy a régi fametszeten fiatal az ember is, meg az asszony is, és a fiatalok akkor is megértik egymást, ha semmit se szólnak. Ellenben mentől jobban sipákol Habiné a fa alatt, annál zavarodottabban motyog Habi a fahegyben. Mert Habinak rossz a füle, Habinétól pedig csak olyan hang telik, aminőt a menyecskefejű duda hallatt a tanyai bálon, mikor nagy virtusú legények belevágják a bicskát.

De azért nem lett volna semmi baj se, ha föl nem kerekedik a szél, és nem hajtogatja a nagy fát Habival együtt, mint a csikófarkfüvet. A vénség a fa alatt azt gondolta, hogy a vénség a fán azért nem hallja a hangot, mert elkapja a szél, ennélfogva fölkapott egy göröngyöt, és azzal figyelmeztette lapockán Habit.

- Nos? - kurjantott le Habi igen mérgesen a legmagasabb ágról, és mindjárt hozzátette azt is, hogy a szénatartóba tette a ládakulcsot. Mert annyit Habi is tudott a világi életből, hogy az asszonyok mindig kulcsot keresnek, és mindig olyankor keresik máson a kulcsot, amikor ők rekkentették el valahova.

Azonban megint porzott egy göröngyöcske a Habi térde kalácsán - hát nyilván más baj van itten.

- Mi lelt mán no? - néz le egy kicsit aggóskodva.

De csak azt látja, hogy nagyon ijedten integet az asszony, a szája is jár, igen, mond valamit, de egy szó nem sok, annyit se érteni belőle. A kiskésit neki, hát csak muszáj lemenni. Pedig inkább háromszor föl, mint egyszer le, mert fölfelé a szemével néz az ember, de lefelé csak a talpával.

Nagy kínnal levergődik a legalsó ágra, onnan aztán már lehet szót érteni:

- Mondjad, no!

- Csak azt akarom mondani kendnek, hogy vigyázzon, le ne essön kend ebben a nagy szélben!

Habi még soha életében nem esett le fáról, de erre megreccsent alatta az ág, s az öreg koponya is reccsent egyet, mert éppen abba a fél téglába koppant bele, amivel a szedőszék lába fel volt támasztva. Egy kis lyuk is szakadt rajta, de hát az majd csak kikerül a maga foltjából, és különben is keresett rá Habiné pókhálót az ereszet gerendája alatt, papsajtlevelet is tett rá, meg jeruzsálemi vízzel is megkeni estére. És ha ez se használ, majd ad rá Szerencsés Fekete Vera, a vajákos asszony, kalapkútolajat, amit kölyökkutyaolajnak is mondanak. (De csak a tökéletlen emberek mondják annak. Akinek van magához való esze, az tudja, hogy ennek a szépszagú kenekedős matériának kalapzsírolaj a becsületes neve. Ugyan a patikárusok csak úgy hívják, hogy kajeput-olaj.) Habi így rokkantállományba helyeztetvén, Marika vette át a hivatalát. Marikának lába feje barna ugyan, mint a forró homok, amelybe bokáig süllyed, de „az ő szárai, mint a márványkőből csiszolt oszlopok, és két kisded keblei, mint a vadkecskének iker fiai, amelyek a liliomok közt legelnek...”

Hogy honnan tudom én ezt ilyen szépen? Hát először is az Énekek éneké-ből. Nemcsak azért hoztuk ki a Bibliát, hogy ebéd után azt tegyük a fejünk alá vánkosnak a gyepszélen. Aztán meg: amit láttam, láttam, no. Innen az asztalomtól kilátni a nagy körtefára, és ha mindennap végignézem a Habi tornagyakorlatait, nem szúrhatom ki a szememet akkor se, ha Marika térde villog ki a levelek közül. De nem is volna célirányos ilyent tennem remetei szempontból sem. Az nem nagy tralla, ha az ördög kísértései elől elszalad az ember, hanem igenis szembe kell nézni a Gonosszal.

Egyszóval, mihelyst Marika került érdeklődésem homlokterébe, mindjárt észrevettem, hogy az a senyvedt vadalmafa, amely a körtefa és az ablakom közt ágaskodik, rossz helyen van. A reggeli napot mind elfogja előlem, a délit meg mind beeresztgeti, a körtefára való kilátást pedig éppen akkor zavarja, mikor annak legtöbb értelme volna.

- Meghalsz, öreg - húztam rá esti sétakor a botommal a derekára -, holnap reggel fejszét fogok a tövedre.

Az öreg fa megrázkódott, levelei halk reszketéssel zúgtak-zörögtek a fülembe.

- Nono, én is ott leszek akkor - valami ilyesmit csörtöghetett -, beleszólnak abba még mások is.

Úgy tudtam, hogy ebbe csak az erdőőrnek van beleszólása, az pedig rám ruházta a statáriális hatalmat.

Másnap reggel mint bakó vonultam ki a halálra ítélt fához. Ósika mint pribék húzta utánam a fejszét. A fehér kendős futár, aki az ítéletet az utolsó percben megakadályozta, egy ugráló göröngy volt.

- Békula - mutatta be Ósika.

Az ám ni, csakugyan béka, a békának is a legszegényebbjéből való. Nem jár olyan szép turistazöldben, mint a levelibéka, nem olyan generálisvörös a hasa, mint a katonabékának, nincs fürdődressze, mint a kecskebékának - varas békának hívják, és ennek megfelelően öltözködik. Se brekegni nem tud, se kunkogni, se vartyogni, nem tud ez a világon semmit, csak éppen lihegni és pislogni. Csakhogy a szemét jászpiszszínűvé teszi az ijedtség, és világosan olvasható benne az alázat:

- Kegyelem, fölség!

Azt mondanám, hogy nincs pardon, de ahogy megdobban a lábam alatt a föld, annyi pirinyó béka gurul szét a fűben a fölségfolyamodványhoz való melléklet gyanánt, hogy ha azt mind föl kellene bélyegezni az öreg békának, mindjárt kiderülne, hogy csak van emberi természet őbenne is. Úgy értem, hogy káromkodna.

Hanyatt-homlok ugráltak be a békulák a fa tövén levő lyukakba, s persze hogy erre egyszerre megváltozott a helyzet. Ilyen nagy családot nem tehetek földönfutóvá, hiszen nem vagyok én lakáshivatal. Aztán nincs is nekem semmi bajom a fa tövével, az megmaradhat a békulák dominiumának. Az én célomnak egészen megfelel, ha derékban vágom el a fát. Ha Habi előkerül, fűrészt kérünk tőle és azzal teszünk igazságot.

Csakhogy mire Habi megkerült, váratlan eset történt. Az íróasztalomon fölemelkedett a tollszár, és elkezdett mozgani, mintha valami láthatatlan kéz billegtetné a végét.

- Aha, a lelkek! No, hála istennek, csakhogy én is eszükbe jutottam már! Mindig rühelltem, hogy az okkult erők csak kanászgyerekeknek és libapásztorlányoknak mutatkoznak meg, és a városi emberek közül csak olyanoknak, akik nem tudnak helyesírást. Ezt már szeretem, hogy valami kóbor szellem engem tisztelt meg. Íme, a remetéskedés első haszna. Remélem, lesz hozzá szerencsém városi koromban is. Annyi regényt írhatok vele a télen, hogy lepipáljuk Jack Londont.

Sajnos, a humbug itt is kiderült. Ahogy közelebb megyek az ágaskodó írónádhoz, látom, hogy finom ezüstfonál van a végére hurkolva. Pókfonál. Megyek utána, hova vezet. A nyitott ablakon át a vadalmafához vezet. Ahol a fa dereka kétfelé ágazik, ott a takácsműhely. Valami virágpók hálója, ezüstté merevedett holdsugárból fonva. A hálóban tarisznyácska, borsószem nagyságú, tele aranymákkal. No, jól mehet a boltja a póktakácsnak, nyilván ezt nem érinti az új vámtarifa.

Ahogy egy fűszállal megérintettem a tarisznyát, valahonnan előgurul a pók, s nagy motollálva eltakarja testével a zacskót.

- Megeszlek, ha hozzányúlsz! - bizonyosan ezt gondolja magában, míg kaszáló lábaival ijesztget.

De hát aki vadember, az bátor ember. A városban öt lépésről kitérek a svábbogárnak is, itt szembeszállók a pókkal.

- Ne, te, ne! Nem szedek én forgalmi adót! - döfködöm a tarisznyát.

Hirtelen kipereg belőle a parányi pókok aranymákja. Szétömlenek a kezem fején, s úgy másznak az ujjaim szőrszálaira, mint valóságos jegenyefákra.

Visszarázogatom őket a hálóba, s aki nem akar menni, arra egy kis szivarfüstöt köpök. (Ki tudja, ez a szokatlan kozmikus jelenség nem támasztott-e egy nagy vallásalapítót a pók-nemzetben.) A fapörben elrendelem az újrafölvételt. A független bíróság vegye figyelembe pókék családi állapotát is, s ne tegye ki magát annak a gyanúnak, hogy csak varas békák által vesztegethető meg. Ha békákért kegyelmet kapott a fa töve, pókékért kapjon gráciát a fa dereka! Sűrű mohájában csak úgy rezseg a milliom apró bogár. Amit az Isten pókok vadaskertjének teremtett, azt emberi beavatkozás meg ne rontsa!

Hát maradjon meg a fa dereka is! Én úgyis csak a koronára haragszom.

Az ám, csakhogy kiderült, hogy a koronában rigófészek van, s éppen akkor szálltak haza az aranymálinkók. Aranyos ruhájuk átcsillogott a levelek zöld napfényén, ahogy a fahegyben ugráltak, s tanították fuvolázni a kicsinyeiket.

Szőlőcsőszök, vincellérek, erdőkerülők, csordásfiúk és más szaktudósok véleménye megoszlik arra nézve, hogy mit szokott furulyázni a sárgarigó. A fiatalabb generáció szerint azt kérdi, hogy „kell-e, dió fiú?”. Meglettebb, törvényviselt férfiak szerint azt állítja, hogy „huncut a bíró”. Közgazdászok egész világosan kiértik a szavából, hogy „tillió, rongyot ér a millió”. Amiből nyilvánvaló, hogy a rigók mindig a kor színvonalán állnak, mert régebbi rigómemoárok szerint ez a tantétel valaha így hangzott: „tillió, rongyból lesz a millió”.

Hát én nem tudom, kinek van igaza a sok okos ember közt. Én egész határozottan ezt értettem ki a vadalmafahegyi rigó szavából:

- Jó ember vagy te, Murkus bácsi?

Szeretném én látni azt a véreskezű Sullát, aki le ne sütné a szemét, mikor egy anyarigó vet rá könyörgő tekintetet! Tövétől hegyéig amnesztiát kapott a fa. De egy ágát mégiscsak le kell mesni. Ezt, amelyik az ablakon előget. Ezzel nem teszünk kárt se békákban, se pókokban, se rigókban.

- Ósika, hozd ide, fiam, a halbicskámat! Nézd, otthagytuk a kutyaól végiben, ahol a kutat ástuk.

Ósika idetotyog a bicskával, a szájába veszi a hüvelykujját, ami az ő életkorában mindig a mély elgondolkodás jele, s míg én megfenem a bicskát egy törött kaszavason, ő kigondolja a hozzám intézendő kérdést.

- Mujkus báci, ude a fának ninc gyejöke?

Hol veszik az Ósikák falun, városon a metafizikai kérdéseket? Hozzák odaátról, tanulják a levélzizegésből, csirkecsipogásból?

- Nincs, fiam. A fának csak termése van. Ha azt elültetik, abból lesz a fának a gyereke.

A halálra szánt ágat megrázta a szél a fejem fölött. Egyetlen pirossal belehelt aranyalmácska ringott a megcsikorduló ágon. Ez az egyetlenegy az egész fán. Több egy szem se rajta semerre.

Elgondolkozva becsattantottam a bicskát, és megöleltem a fát mind a két karommal. Te jutottál eszembe, Pankám, messzi kislányom, egyetlen termése életem vadalmafájának!