LELKEK SZABADULÁSA

Ahogy heverek az istálló mögött a mézszagú szénában, odacselleg hozzám Habi, és azt kérdi tőlem:

- Ugye maga sok oskolát kijárt?

Ránézek Habira, mit akarhat. De azért jó a nagy szélű kalap, hogy attól nem látni bele az embernek a szemébe.

- Én sokat.

- Deák oskolát is?

- Azt is.

- Pap is löhetött vóna?

- Ha a vóna ott nem lett volna, az is lettem volna.

- No lássa, akkor maga nagyon kitanult embör. De azért, lássa, a dzag bötűt csak nem tudja kiírni.

- A dzag betűt, Habi? Melyik az?

- Hiszön én is aztat kérdözöm. Írja ki, töszöm azt, hogy madzag.

Meggyújtok egy szál gyufát, annak a kormos végivel fölírom az istálló falára a tételt.

- No, most mutassa mög, melyik ebben a dzag bötű.

Mutatom a diftongust, de Habi csóválja a fejét, és azt mondja, hogy még olyan ember nem volt a világon, aki a dzag betűt ki tudta volna írni. Megfogta ő ezzel már a fiskálisokat is.

- Hát kend tudja, Habi?

- Én? Hát minek tudnám én? - rántja föl a vállát. - Én nem vagyok írástudó.

- Hát akkor, hogy tudja, hogy nincs itt a dzag betű?

- Olvassa mög, hány bötüt írt maga a falra?

Hasadt körmű mutatóujját ráteszi az első betűre és ellenőrzi a számlálást.

- M-a-d-z-a-g.

- No lássa, ez hat. Egy szóba kimondva mög csak öt. Csalás az egész. Nem ér sömmit a tudomány.

Most már hátrataszítja a homlokán a tasla kalapot, és diadalmasan villantja rajtam végig mély árnyékba bújt csókaszemét:

- A kincsöt se úgy kell keresni, ahogy maga keresi. Hiszön maga tán még a Drómó ördög imádságát se tudja?

Be kellett vallanom, hogy még azt se tudom. Utóvégre nem az én szégyenem, hogy a tantervek mindig elhanyagolják a gyakorlati dolgokat.

Habi közölte velem, hogy ő tudja Drómó ördög imádságát. A töttbely-et is tudja, ahol a múlt ősszel fölvetette magát a kincs. Kék lángja volt, mint a kéngyertyának, és akkorát lobbant, mint egy kulacs.

- Hát miért nem vette fel kend, ha olyan közel volt hozzá?

- Négyen kellenek ahhoz. Három embör meg egy nem embör. Az egyik embör húzi, a másik embör mög locsoli szentöltvízzel, hogy az ördög, aki rajta ül az üstön, elijedjön róla. Töszünk-e egy próbát?

Hát miért ne tennénk? Nekem az ördög mindig igen szimpatikus személy volt, mert már kiskoromban is ő okosított föl, hogy a Hajnal szomszédék véralmája sokkal édesebb, mint a miénk. (Azt hiszem, ez az alma volt az, aminek a csutkája megakadt az Ádám torkán, hogy örök hálára intse a férfinemet ősanyánk iránt, aki nem a kígyóba haraptatott Ádámmal. Mert, ahogy ősapánkat magunkról ismerjük, az abba is beleharapott volna.) S életem első véralmája óta is sok olyan édességre kapatott rá az ördög, amiért a mindenféle parancsolt keserűségeket is érdemes volna lenyelni. Marika felé is bizonyosan ő lökdös a lapátjával, ami rózsafából lehet faragva. Azután nem is lehet ez valami félelmes ördög, aki se politikával, se diplomáciával nem foglalkozik, hanem csak ül a kincsesládáján, és még azt se éri föl ésszel, hogy szénbe, fába, cukorba és vöröshagymába fektesse. Ez csak afféle parasztördög, ettől meg nem ijedünk. Tőlem akár ma este tehetjük nála tiszteletünket.

- Hitványollom az urat - markolászta meg Habi a karomat. - Maga majd csak taszíti az üstöt, mikor én húzom.

Persze, azt akarta a vén róka, hogy én álljak a gödörben legalul, s ha valami baj lesz, engem érjen legközelebb a pokol. Vállalom én azt is. Nem kell a Drómónak szenteltvíz se, elfüstöl az esze nála nélkül, ha én rákiáltok, hogy „öregem, hol voltunk a kényszerkölcsön-jegyzéskor?”

- Hát a harmadik ember ki lesz? Aki emeli az üstöt?

- Hát a Szűrös Pap Jóska. Kutya erős gyerök az, hallja, a komenista világban ököllel vert agyon valami gyüttmöntet a kukoricában. Tudja, mikor az a nagy szaladás vót a városban.

Szűrös Pap Jóska életének ez az adata eddig ismeretlen volt előttem. Csak annyit tudtam Jóskáról, hogy kocsisember, és predikátumát szűréről kapta, amelyhez foghatóban tán még Angyal Bandi se járt, pedig az is jeles ember volt a maga idejében, és szintén példás szigorral bánt a gyüttmöntek-kel. Már vadember korom első napjaiban egymilliót ígértem a szűrért, amelynek tulipántjaiban és smaragdjaiban több költészet tartózkodik, mint az összes turáni dalárokban, és a dicsőség délibábját is megrezegtettem Jóska előtt. Külön üvegszekrényt építünk a szűrnek a múzeumban, és csodájára járnak az ángliusok, akik idejönnek hagymát venni.

- Nem zsidajnak való - némított el Jóska minden csábítási kísérletet olyan hangon, amely nem hagyott fönn kétséget az iránt, hogy természeti ellenkezés vagyon közte és a városi ember közt.

Most már aztán megértettem azt is, hogy miért.

- Lelköt is lát azóta - jellemezte Habi a kutya erős embert. - Pedig úgy vert a szó, hogy csak izrálita volt az üllető.

Kétségem támadt affelől, hogy ezek után hajlandó lesz-e Jóska velem egy bandában járulni a sátán színe elé.

- Ne féljön, majd eligazítom én azt - nyugtat meg Habi. - Akármilyen nagy természetű embör a Jóska, a kincsöt azért ű se veti mög.

A negyedik helyre Marikát szerettem volna beajánlani, mert ha az ráveti a szemét az öreg ördögre, még az is tótágast áll neki. De Habi Habinéra szavazott.

- Ű mán próbált asszony, tudja. Űtet mán nem köll félteni az ördögtül.

Fehérszemélynél ugyan az ilyesmit sose lehet biztosan tudni, de ebben az esetben igaza lehet Habinak. Habiné már oly öreg, hogy még az Ótestamentomból emlékezhetik rá az ördög, mikor az endori ágyasházba beigazgatta Saul királyt.

Már akkor álom volt a világ szemén, mikor beértünk a Rívó-erdő szélibe. Ritkás nyárfák mint óriási ujjak nyulakodtak az égre, amelynek ablakaiban szelíden pillogtak az örökkévalóság mécsesei.

- Hogy is esik csak a Tündérek fordulója? - meresztgette fölfelé Habi a nyakát.

- Ott ni! - mutattam föl a tejút elágazására, ahol a Hattyú aranyszemei tündökölnek.

- Mögálljon! - kapta le Habi mérgesen a fölemelt karomat. - Hát azt se tudja, hogy aki kézzel mutogat a csillagokra, annak pokolvar lössz az ujján!

Nézelődött egy darabig az égi mezőn, aztán arrafelé intett, ahol a fák hegyében az Arcturus szikrázott.

- Ott lössz ni! Az Ökörvezető-csillag iránt.

- Be? - szegte föl bikafejét Pap Jóska. A hangján hirtelen támadt rekedtség érzett, és a cifraszűr alatt összekoccantak a hóna alá szorított ásók.

- Be - parancsolt keményen Habi.

- Az erdőbe?

- Az erdőbe.

- A Rívó-erdőbe? Én?

- A Rívó-erdőbe. Te.

A legény nagyot szusszant, mint akinek a tüdejébe rosszul szolgál a levegő. Hát ezt mi lelte olyan egyszerre? Ez tán már látja Drómót?

- Hajtsd le a fejödet, no!

A nagy, égmeszelő ember feje lehanyatlott a kis torzsaember előtt, akitől visszadöbbentem, amint görbe lábain ott ágaskodott a bujkáló holdfényben. Nini, hiszen ez nem Habi, a vén habókos naplopó. Ez maga a valóságos sámán, az ördöngős táltos, és ez itten nem egy számvevőségileg nyilvántartott erdő, egy-két macskaugrásnyira a várostól, hanem maga a füvellő őshaza a Káma partján, az őscsillagok alatt, az öreg Numi Tarom istennel, aki aranyos subában ül a holdvilág szérűjén, és most igen csóválja a csimbókba kötött üstökét, hogy „nini, hát ez a kősátrak közül szalajtott bicebóca, hogy keveredett ide az én tartományomba, az én népeim közé?”

A sámán a tarisznyában kotorászott. Ha valami szarvasgímkoncoló kardbicskát húzott volna elő belőle, mind a hárman odatartottuk volna neki a nyakunkat a fekete isten nagyobb dicsőségére. De Habi csak egy rossz zaboszsákot ráncigált elő a tarisznyából, és azt ráhúzta a kutya erős Jóska lekókadt fejére. Habiné aszalt madárfeje egy kis vászonzacskóban tűnt el. Abban valamikor tubák tartózkodhatott, mert a nem ember mindjárt elkezdett tőle tüsszögni...

- No, maga is tartsa ide a fejét! - pusmogta Habi nekem is.

- Minek?

- Arra mög majd a tarisznyát húzom rá. Mert a Drómónak az a regulája, hogy űelőtte mindenkinek bekötött szömmel kell haptákot állni.

- Hát kend?

- Az más. Én az avangárda vagyok.

Nagyon törvénytisztelő ember vagyok, és minden audienciának megtartom a rítusát. De már a Habi tarisznyájába akkor se vagyok hajlandó belebújni, ha menten elkap a Drómó ördög. Nem esném tán ki magas gráciájából akkor se, ha a tulajdon zsebkendőmmel kötném be a szemem?

Az ördög major domusa azt mondta, hogy így is jó lesz, és én úgy kötöttem be a szememet, ahogy az „erre csörög a dió” játékban beköti az okos ember. Csak éppen, hogy én nem a kendő alul láttam ki, hanem a kendő fölül.

- No, hát utánam! - vezényelt Habi.

Habi volt az ostorhegyes. Habiné a sereghajtó, kettőnket közrevettek.

- Mindönki fogja mög a társa kezit!

A kutya erős ember keservesen leffegett a zaboszsákban. Két kezét ügyefogyottan nyújtogatta ki a szűr alól. Az egyiket Habi kapta el, a másikat én. Hideg volt a keze a legénynek, mégis a verejték verte, és ökle gerezdes buzogánya meg-megvonaglott a markomban. Sose gondoltam volna, hogy lóhajtó körökben is található ennyi idegesség. Habiné száraz csutkakezét csuklón kellett szorítanom, mert keze feje egyre kicsúszott az enyémből.

- Möhessünk!

Az utat nem tudta-e a sámán, vagy a kódorgás is hozzátartozik a pokoli kincstáros tiszteletéhez, azzal nem szolgálhatok, de nagyon sokáig csetletett-botlatott bennünket árkon-bokron keresztül. Bokáig érő harmatban lucsogtunk, szederindákba akadozott a lábunk, kökénybokrok kötözködtek a derekunkba, s ha egy-egy hideg nyárfalevél hozzácsapódott a homlokunkhoz, a hátgerincem is beleborzongott. Hu! Királygyilkos hunok lelke nyöszörög itt a szélben, vagy a buckák alul hördülnek fel a halottak?

- Hihihihi-hi! Hihihihi-hi!

Nem hallucináció volt a vihogás, mert Habi is megtorpant rá, s a kutya erős Jóska akkorát rántott rajtam, hogy ropogtak bele a kéztőcsontjaim.

Bolondság. Valahol vadgerlice nevetett álmában. Kiverte az álmot az erdő szemeiből. Rókavonyítás hallatszott, s elkárogta magát egy fölriadt varjú. Ez már a Drómó madara volt, bejelentett bennünket a gazdájának.

Kis tisztáson álltunk meg, ökörfarkkórók sárga virággyertyái világítottak rajta. Közepén gilicetövises földpúp, mint ravatal. Arra Habi föltolta az asszonyt, jobb oldalára igazította a legényt, baljára engem, ő maga velünk szemben féllábra állt, a másikkal kört kaszált maga körül, egyet-egyet köpött a négy világtáj felé, és elvirginálta az ördögidéző imádságot.

Szép imádság az nagyon, de nem adom tovább, mert pörbe fognának az ördög kultuszának terjesztése miatt. (Ámbár hiszen elég recipiált kultusz az.) Aztán meg el is kedvetlenített egy kicsit, mert kiderült belőle, hogy a Drómó csak hadnagyi rangban van. (Úgy látszik, a sok pokolra szállt hadvezér miatt kedvezőtlenek odalent a bennszülöttek előlépési viszonyai.) No bizony egy hadnagyért nem volt érdemes ennyi hókuszpókuszt csinálni.

- Kényszörítelek tégödet, Drómó, a három erősségökre és a két hatalmasságokra, hogy mögjelönjél tüsztös társaságunkban fekete bakkecske képében, és néköm a kijelöntött kilencszázkilencvenkilenc vadonatúj aranyakkal szolgálatomra lögyél...

Idáig jutott Habi a hosszú imádságban, és nekem már nem volt időm azt a módosítást benyújtani, hogy legyenek csak azok az aranyak mentül régibbek, mert nekem azokhoz sokkal nagyobb bizodalmam van, mint a vadonatújakhoz.

Akkorára ugyanis megszólalt Habiné:

- Jézus segíjj... Valaki mögfogta a lábamat...

Úgy szólt a szava, mint mikor a szódásüveg utolsót hördül a pohár felett.

- A hétszentségödet! - káromkodta el magát Habi, s ezzel vége szakadt az egész finnugor misztikumnak. - Hogy löhet ilyenkor a Jézus nevét emlögetni! Nincs mán itt sömmi keresnivalónk, möhetünk oda, ahun a part szakad.

- De van! - ordította el magát a legény, letépve a testéről a zaboszsákot. - Hát mért hozott kend engömet ide, a mögváltó istene ne lögyön kendnek!

Lehullott róla a cifraszűr, amint a két kézre fogott ásót ráemelte Habira.

A kis görbe ember kiegyenesedett, és hátraszegett nyakkal fölnézett a góliátra:

- Hát nem volt ölég egy lélök, Jóska?

A legény válla lassan ereszkedett lefelé.

- Hát nem akarod te testödnek nyugodalmát, lelködnek örök üdvösségit, Jóska?

Az ásó lekoccant a földre. Habi fölemelte, és rámutatott vele a kis földpúpra, amelyen besüppedt lábbal még mindig ott vacogott Habiné, hányva a keresztet tubákoszacskós fejére.

- Ide rejtötted?

A legény rábólintott reszkető fejével.

- El köll temetni röndösen. Isten hirivel, Jézus, Mária, Szent József neviben.

Habinét leszedtem a sírról, Habi nekiállt az ásóval, a legény nézte vakra meredt tekintetével.

A porhanyó földben mélyre szaladt az ásó.

- A lapátot adja ide - rendelkezett velem Habi. - Maga majd ási, én mög hányom.

Mire a Göncöl rúdja lefelé fordult, akkorára egész hosszába kifehérlett a csontváz a földből. Valami jazig vagy gepida harcos lehetett, vagy avar urak szláv jobbágya, akinek másfél ezer évvel ezelőtt vetették meg szegényes ágyát. Állkapcsát félrenyomta a föld, a koponyára rátapadt homokcsillámokon a csillagok fénye játszott, a tűzrejtélyek beszélgettek a csontrejtélyhez.

- Hát ez az - szólalt meg Habi. - Valóságosan a komenista. A száját is úgy tarti. Ó, te szögény, te!

Nem lehetett tudni, a komenistának mondja-e, vagy a legénynek, akire nézett.

- Térbetyülj le - fogta meg a kezét -, oszt mondd el a Miatyánk-egyistent.

Háromszor csuklott meg a kutya erős ember szava, még ki tudta mondani azt a nevet, amit az előbb oly hirtelen köpött ki rémült haragjában, de mire a végire ért, már a fáradtság nyugalma érzett belőle, mint a vetett ágyon térdeplő gyerekéből:

- ...és bocsásd mög a mi vétkeinket, miképpen mi is mögbocsátunk az ellenünk vétötteknek, Ammön.

- Hoci a korsót - intett Habi az asszonynak.

És kezibe véve a radnai vizes csörgőkorsót, beszentelte vele kereszt alakban az ezeréves komenistát:

- Az Atyának, Fiúnak és Szemlélök Istennek nevében, Ammön!

Fölnézött az égre, arra a tájra, ahol a Boldogasszony-motollája eregeti az ezüst fonalat, és elsóhajtotta a magyarázatot:

- Utóvégre ű is csak Isten teremtése vót.

Aztán ahogy ráhajította az első lapát földet a csontemberre, lehorgasztotta a fejét, végre megcsóválta:

- Látod, Jóska, hogy kifehérödtek szögénynek a tetemei. Ez attul van, hogy szemfödélje nem vót neki.

Jóska gondolkozás nélkül fölemelte a szűrt a fűről, leveregette róla a homokot, aztán ráterítette a kifehéredett tetemekre.

- Úgy mán ügön - bólintott Habi, és eligazgatta a szűrt, hogy az ujja ne legyen alágyűrve.

Az ég ereszetén már szőkült a hajnal, mire földomboltuk a sírt. Az ásók duhogását Habiné reszkető éneke kísérte:

A mennyei szent városnak
Gyöngykapui mind mögnyilnak...

Úgy is lehetett, megnyíltak a mennyei szent város kapui, és kiszaladoztak rajtuk az elszabadult csillagok, és beszaladoztak rajtuk az elszabadult lelkek. Habiné köhécselte ezt:

- Lelkök szabadulása éccakája van most, galambom.

Az ám, csakugyan, a Szent Lőrinc-éjszakai meteorhullás. Ahány csillag végighasítja az eget, annyi lélek szabadul ki a purgatóriumból.

Ahogy a prómétás-ban elválakoztunk bajtársi kézszorítással a legénytől, Habi odacsúsztatott neki egy kis kupaktalan makrapipát.

- Ezt meg kivöttem a szűrből, e! Ez mán nem űtet üllette.

- Ezt is csak köszönöm - mondta csöndesen Szűrtelen Pap Jóska, és befordult a vakdűlőre.

Habi pedig a helyzethez illőnek találta elővenni az ünneplő stílust, és bizodalmasan a fülembe súgta:

- Most mán az úr is ki van tanulva a paraszti ténybe.