LÉGBŐL KAPOTT HÍREK

Az ember ott szedi a tudományt, ahol találja - ennélfogva nem mindig a tudósok könyveiből szedi. Mert én nem akarom lecsökkenteni a tudósokat, de mégis szeretném tudni, melyikük a tudója annak, hogy ha a kutya eltévelyeg a háztól, más nemen lévő kutyák barátságát keresve, vagy bevett szokás szerint mondva, elutazik halaszthatatlanul sürgős üzleti ügyben, és még negyednapra se tér vissza, mi akkor a tennivalója?

A fél fejembe fogadok - másik felére az otthonvalók tartják a jusst -, hogy ezt a kérdést még a Természettudományi Közlöny-nek is hiába küldené be a nyájatlan olvasóm. (Mert akik nyájjal rendelkeznek, azok engem nem olvasnak. Sokkal okosabb emberek azok.) Kár is volna a bélyegért. Én pedig ingyen barátságból megmondom. Nekem se került többe.

Négy nappal ezelőtt a Dollár nyakába vette a világot, pedig vízuma se volt hozzá. Három napig várta Habi türelemmel, mert Habiban van belátás, és emlékszik rá fiatal korából, hogyha erőt vett rajta a líra, ő is otthagyta három napra is a szolgálatot. Azonban tegnap már a negyedik napba fordultunk, megszaggatni való fináncok is mutatkoztak a láthatáron, ennélfogva Dollárt sürgősen be kellett hívni szolgálattételre. Ehhez nem behívójegy kell, hanem kocsikerék, mégpedig a kocsinak is a jobb hátulsó kereke. Azt le kell venni, felállni vele a kerítés kapujában a látókőre, és négyszer átkiáltani a keréklyukon át a négy világtáj felé:

- Dollár, akármölyik sarkában tartózkodol a világnak, holnap estig gyere haza!

Ez tegnap este történt, és Dollár ma este hazaérkezett, megtörve bár derékon, de fogyva nem, sőt inkább gyarapodva, mert egy kócos pulit is hozott magával, akinek azonban majd csak ötödnapra adjuk meg a lakhatási engedélyt. Tudniillik illendőségből ki kell várni, hogy addig nem bűvöli-e vissza a pulit kocsikerék igénybevételével az illetékes nyájőr. Ne mondhassa senki, hogy mink más tartománybeli szökevényekkel cimborálunk, mert mink nem akarunk vétkesek lenni új világháborúban.

Amit e fejezetben eddig elmondtam, annak hiteles tanúja vagyok: úgy láttam, mint most látom, úgy hallottam, mint most hallom az egész bűbájolást. De amit még mondandó leszek, azt már csak hallomásból tudom. Ám közlendőim nem azért nevezem légből kapottaknak, mintha ezzel hitelességükben való kételyemnek akarnék kifejezést adni. Azért légből kapott hírek, mert a légben élő barátaimról szólnak. Megnevezem a kútfőket is, amelyekből merítettem. Az egyik Seregély Kanász Ádám erdőkerülő. A másik csak Csonka Bukosza Tanács Lőrinc dudás. De mind a kettő igen jeles ornitológus a haza határain belül, sőt mondhatnám azokon kívül is, mert mint ki fog derülni, több olyan dolgot tudnak, amiről Brehmnek, vagy Naumannak sejtelme sincs.

Például tudják azt, hogy a pusztai sas miről ismeri meg, hogy fiókája fattyú-e vagy nem. Arról, hogy napba nézeti a fiait. Nevezett szemtanúk mondják, hogy többször látták, mikor az öreg sas addig pofozta a szárnyaival a pihés fiait, míg a napba nem néztek. Mármost, amelyik szemhunyorítás nélkül állja a napot, az törvényes ágyból származik, és az ürgeparadicsom minden örömében részeltetendő. Amelyik azonban pislog, vagy könnyedzik a szeme a napba nézéstől, az nem az apja fia, ennélfogva a fészekből és az örökrészből kitaszítandó.

Mivel az emberi társadalomban ilyesmi elő nem fordul, ez a följegyzésem tisztán az elméleti tudományt szolgálja. Ellenben gyakorlati céllal tudatom mindenkivel, akit illet, hogy a bibicnek azért bodor a bóbitája, mert hozzádörgöli a fodorlapu leveléhez. Azt hiszem, a fodorlapu sokkal kevesebbe kerül, mint a fodrásznő, és a hónap végével is található.

Talán nincs minden gyakorlati haszon nélkül az a tanulság se, amivel a fogolymadár szolgál. A hím fogoly oly borzasztó szenvedélyes természetű, hogyha egy másik hím foglyot lát, annak mindjárt be akarja verni a fejét. Tehát a fogolyfogásnak igen egyszerű módja van. Fog az ember egy tükröt, és elindul vele foglyot keresni. Ha talál, akkor elébe tartja a tükröt, a fogoly meglátja benne magát, és mivel azt hiszi, hogy az egy másik hím, nekiszalad a tükörnek, és betöri rajta a saját fejét. Ha pedig nőstény foglyot talál az ember, az rögtön elkezd kacérkodni a tükörfogollyal, és amikor meglapul neki, az ember kézzel megfoghatja.

Érdemes tudomást venni a hollónak arról a tulajdonságáról is, hogy ha nagyon megszokja a dögszagot, akkor semmiféle szép szagot el nem bír, és ha például istenfát szagoltatnak vele, attól menten fölfordul, amiben az a jó, hogy többet nem hordja el a csirkét. (Politikusok figyelmébe.)

Hát az ölyvről ki tudta idáig, hogy milyen okos nemzetgazdász, holott természetrajzi tankönyveink rablólovag hírébe keverték? Hideg téli este az ölyv fog egy verebecskét, amelyről tudnivaló, hogy igen meleg természetű teremtése az Istennek. Az ölyv nem is azért fogja meg a verebet, mintha meg akarná enni, mert akkor már reggel megfogta volna. Az ölyvnek arra kell a verebecske, amire az öreg Dávid királynak kellett a sunnamita leányzó: melengetni akarja nála hideg testét. A szárnyai alá veszi tehát éjszakára, és igen magához szorítja velük. Ez nem bizonyos, hogy a verébnek jólesik, de az bizonyos, hogy az ölyv fölmelegszik tőle, és reggel igen jó kedvvel ébred. Mármost, ha az ölyv olyan kapitalista volna, amilyenek a városokban találhatók, akkor reggel megenné a mórt, aki megtette kötelességét. De az ölyv is tudja, hogy neki estére megint szüksége lesz a verébre, tehát Isten hírével elbocsátja, sőt tán még azt is a lelkére köti neki, hogy vigyázzon az egészségére.

A denevér is ide tartozik, mert itten azt is madárnak tartják. (A tyúkot, libát, kacsát nem, mert azok nem madarak, hanem háziállatok.) A denevérről való tudomány azt mondja:

- Egy égbe néző, de földre látó, férfi, de nem férfi, meghajította, de nem hajította, kővel, de nem kővel a madarat, de nem madarat a fán, de nem fán, mi az?

Hát az, hogy egy kancsal szemű barát - ez az a férfi, de nem férfi, aki égbe néz, de földre lát - a homokdarabbal, amely azonban esés közben széthullott, meghajította a bőregeret, melyik a gyurkafán ült, ahogy itt a líciumbokrot tisztelik.

Hát ez persze csak tréfa, amit már Platón is tudott, noha nem valószínű, hogy Seregély Kanász Ádám tőle tanulta volna. Az azonban már nagyon komoly dolog, hogy aki szarkahúst eszik, annak olyan éles lesz a szeme, hogy keresztüllát a legsűrűbb szitán is.

Ez olyan komoly dolog, hogy az embernek azt kell kívánni, bárcsak az egész nemzet szarkahúst enne már!