EPILÓGUS

Virágzik a fám

Van nekem odafönt Pesten egy kedves jó emberem, Czakó Elemér. Persze van neki más hivatala is: államtitkár, nyomda-főigazgató, könyvkiadó, etnográfus, esztétikus, múzeumszervező és azt hiszem, mindenekfölött költő. Nem úgy értem, hogy verseket ír, hanem hogy teleálmodja a világot olyan szépségekkel, amik nincsenek és nem is lesznek soha.

Hiszen a versíró költők is ezt csinálják, de abban nincsen semmi veszedelem se, mert nekik úgyse hisznek el semmit. Tudom én azt még lírikus koromból. Fiatal házas koromban a leghosszabb magyar elégiában helyeztem kilátásba a feleségemnek, hogy egy éven belül fölveheti értem az özvegyi fátyolt. Ennek innen-onnan huszonöt esztendeje lesz már, de a címzett még ma sem ijedt meg.

Egészen más az, ha olyan nagy tekintélyű, komoly ember álmodik szépet, mint Czakó Elemér.

- Nézd - álmodta tavaly, mikor együtt sétáltunk az abbáziai kaméliafák alatt a tengeri permetben -, én azt terveztem, hogy kiadom az írásaidat.

Mindig főbenjáró véteknek tartottam az alvó ember fölébresztését, de most mégis keresztényi kötelességemnek éreztem megrázni a barátom karját.

- Te! Ember! Hát nem tudod te, ki vagyok én? Elfajzott rossz magyar. Destruktív mordályégető. Gyerünk innen beljebb, mert mindjárt elkap a cethal, ha ilyen szörnyűségeket gondolsz.

De Czakó Elemér úgy tud mosolyogni, hogy még a cethal is menyhallá kedvesedne tőle.

- Te nem tudod, pajtás, hogy ki vagy. Bízd azt csak énrám, mert én jobban tudom. A Georgikon-t hozzuk ki elsőnek. Meglátod, hogy kapnak azon az emberek.

- Nem hiszem én azt. A destruktívoknak nem kell, mert azok már meg is unhattak. A konstruktívok meg nem vesznek meg, mert híremet sem hallják soha. Ne felejtsd el, hogy már rég nincs magyar glóbusz. Csak két fél glóbusz van, az is háttal egymásnak.

- Éppen arra való az irodalom, hogy hidat verjen köztük.

- De hiszen láttam már én olyan hidat is, amelyiken az ördög se jár. Az egyik végit magyar bakák őrzik, a másikat szerb bakák, megvannak egymással szép békességben, magauntukban tán még durákozni is összeülnek, de aki rálép a hídra, abba irgalmatlanul belelőnek.

- Ne félj te attól. Akik az irodalom hídja végiben állják a posztot, azok előretaszigálják az embereket, nem visszafelé.

Nehéz elképzelni az olyan boltost, aki elijesztgesse a vevőt, de én megpróbáltam. Annyira mentem, hogy más cégeket ajánltam a kiadónak. Szép nagy áruházakat, ahol márványból van a pult, és mindenféle kitüntetések érmei tartózkodnak a kirakatban. Én csak olyan kis boltos vagyok a falu szélén, de ott se az országútra néz az ablakom, hanem a temetőbe, ahova senki se jár passzióból. Aztán nincs is nekem egyebem, csak fodormentacukrom. Négyezer korona árát csak el lehet belőle szopogatni, de olyan bolond nincs, aki egyszerre ötvenezer koronát adjon fodormentáért.

Hát mondom, én megtettem a kötelességemet, valósággal rimánkodtam a kiadónak, hogy ne szerencsétlenkedjen a könyvemmel. S mikor semmi se használt, kivágtam az utolsó tromfot:

- Nagy baj van, drága jó barátom! Vannak olyan olvasóim, akik kivágják a tárcáimat, és összefűzik, mint a régi világban a folytatásos regényeket, aztán ha elcsíphetnek valahol, akkor autogramot kérnek tőlem a füzet fedőlapjára. Hát ugye, az ilyenektől kívánni se lehet, hogy megvegyék a könyveimet?

Ez nem ért semmit. Czakó Elemér amilyen okos ember, olyan csökönyös ember is. Gazdám lett, kiadatta a nyomdájával a Georgikon-t, még képeket is rajzoltatott hozzá.

Persze ebbe idő telt, s azalatt én is beletörődtem a dologba. Nemcsak beletörődtem, bele is szoktam. Nyavalyogtam is egy kicsit a télen, ráértem tovább álmodni a gazdám álmát. A könyv megjelenik, szép könyv lesz, olcsó könyv lesz, egy hónap alatt elfogy az első kiadása. Mit csinálok én azzal a tömérdek pénzzel, ami lesz tán harmincmillió is? Tudok a Deszkás-temető mellett egy kis üres telket. Nemigen nagyobb, mint az apám nyomtatószérűje volt, de elég lesz az nekünk. Van akkora, hogy meg bírom rajta vetni a bukfencet az unokámnak. Majd tavaszra, mikorra a jó Isten beteríti a maga pokrócával, tikszemvirágos zöld gyeppel. Hohó, hiszen tavaszra már a második kiadás is megjelenik belőle! Azt már megduplázva nyomatja a gazdám! Hatvanmillió! Abból házat építtetek. No, nem házat, csak olyan vigvámot, ami az emberrengetegnek magamforma gyámoltalan indiánját megilleti. Négy szoba lesz benne, persze mind a négy gyerekszoba. Én elírogatok kint az eresz alatt is egy félfenekű hordón. Addig, míg a harmadik kiadás megjelenik. Az már lassabban fogy persze, de azért kerekítünk belőle egy kertecskét, abban nem lesz más, csak cseresznyefa, az mind nekem termi a sziromhavat, és mind az unokámnak termi a cseresznyét. Persze csak szemenként, hogy meg ne ártson neki, és karra véve, hogy maga szaggathasson, és csak az én karomra, mert csak én tudok rá vigyázni, hogy a magot le ne nyelje. Mire aztán akkora lesz, hogy a maga emberségéből fölmászik a fára, akkor már nem tesz kárt benne a cseresznyemag se. Különben is vigyázok én rá akkor is. Hiszen azért választottam a telket a temető mellett, hogy onnan is szemmel tarthassam.

Körülbelül itt tartottam, mikor megjelent a könyvem, úgy karácsony felé. Olyan szép volt, úgy örültem neki, hogy mindjárt körülgondoltam a vigvámot vasrács kerítéssel is. Hadd gondolják az emberek, hogy e mögött úr lakik. De hogy azt ne gondolják, hogy valami herceg lakik mögötte, úgy határoztam, hogy a cseresznyefákat közel ültetjük a kerítéshez. Az én unokámnak elég lesz az is, ami befelé terem. Ami kibújik az utcára, azzal hadd oltsa a szomját a más unokája.

Az ám, csakhogy úgy február elején ír nekem a gazdám. Azt írja, hogy baj van. Nem írnak az újságok a könyvemről, pedig tán még a dinnyetermelők szaklapja is kapott recenziós példányt. Nem ártana, ha szólnék egy-két újságíró barátomnak. Így szokás az mostanában.

- Ahá! - nevettem el magamat -, a híd-posztok! Jaj, dehogy istenkedek én nekik! Nem vagyok én kucséber, ha fodormentát árulok is. Inkább elengedem a házat. Ami kis végeznivalóm nekem még idefönt van, azt zsellérportán is elvégezhetem. Jobb is az, mert inkább a más háza tetején csurogjon be az eső, mint az enyémen. Hanem a kert, az meglesz! Oda járunk majd nyaralni egész őszig, aztán Szent Mihály-nap után bezárjuk a rácsajtót - nem muszáj annak vasrácsnak lenni, az csupa lándzsába végződik, a fakerítés sokkal barátságosabb -, a kulcsot fölakasztjuk az óra alá, és egész télen arra nézünk, ha uraljuk az életet.

A kerítést akkor engedtem el, mikor márciusban azt írta a gazdám, hogy a konstruktív olvasóknak nagyon tetszik a könyvem, húsz kézen is megfordul egy példány, de venni nemigen veszik, mert szegény ember a könyvön kezdi a takarékosságot. Hát ez igaz. De hát muszáj az én kertemnek bekerítve lenni? És egyáltalán, muszáj nekem kertemnek lenni? Nincs az megírva se a tízparancsolatban, se az ötparancsolatban. Aztán meg sok vesződség is van vele. Nem érek rá a fákat meszelgetni, hernyózgatni, nyesegetni. Jobb, ha azt más végzi, és én csak a kész termés alá állok oda a gyerekkel. Úgyis lesz az. Árendába veszek négy cseresznyefát. Egyet az asszonynak is, egyet a lányomnak is, egyet a vőmnek is. Ne mondják, hogy mindig én vesztegetem meg a gyereket, próbálják meg ők is. Úgyis tudom, hogy csak az én cseresznyefámnak tapsikol.

Egy hét óta kódorgók a külvárosi kertek közt, s tegnap ki is választottam a legmenyasszonyruhásabb cseresznyefákat. Ma pedig kapom a gazdám levelét, hogy a konstruktív nemzet, ha ímmel-ámmal is, csak veszi a könyvem, de a destruktív nemzet részéről az irányzat tartózkodó. Hanem azért ne búsuljak - szinte érzem a vállamon gyengéd, meleg baráti kezét -, hiszen nincs az a kazal, amit lassanként el ne hordanának.

Dehogy búsulok, gazdám, dehogy! Nem a kazallal való vigasztalásba fogódzóm bele, mert való igaz, hogy előbb-utóbb minden kazlat elhordanak, de azt nem mindig köszöni meg a gazda. Hanem abba a cseresznyefába fogódzóm meg, amelyik most havazik a ligetben, és ide látszik az ablakomba, néha az illatát is becsapja a szél. Prunus padus - ahogy a tudósok mondják, zelnice annak, aki a szép szavakat szereti, madárcseresznye, ahogy a pesti gyerek híjja. Ez az én cseresznyefám, ez a magyar irodalom fája, ezt ültették száz esztendővel ezelőtt a keszthelyi első helikoni ünnepen az öreg Kazinczy tiszteletére örök szimbólumnak és végzetfának. Nem plebejus cseresznyét, almát vagy körtét, hanem gyöngyvirágfürtű, édes illatú, szívet simogató díszfát.

A gyümölcse akkora, mint a borsószem, fekete és kesernyés-fanyar.

.oOo.