1

Ahogy a magyar határon leszedtek bennünket a vonatról, a nyakába ugrottam az elsõ fináncnak és akkorát cuppantottam a képére jobbról-balról, hogy beletántorodott. Ugyan nem tudom, finánc volt-e, éntõlem lehetett fegyõr, postás, tûzoltó, akármilyen fegyvernem, a színes posztón akkor se igen tudtam eligazodni, amikor magam is azt hordtam.

Dia kerekre nyitotta álmosan hunyorgó szemét:

- Testvéred talán? - kérdezte oroszul.

- Hogyne volna testvérem, hiszen magyar ember - feleltem neki én is oroszul. Mert akkor még kevés volt a magyar tudománya ahhoz, hogy a magunk nyelvén értethettem volna meg vele, micsoda förgeteges öröm lehet az, amely egy magyar emberrel még a fináncot is megcsókoltatja.

- Ó, te szegény ember - simogatta meg Dia gyöngéden a bal karom helyét. (Mert a bal karom ott maradt a taganrogi kórházban. Éppen a Dia apja vágta le. Odahozta Diát az ágyamhoz, elmagyarázta neki, hogy mikor kell levenni a kötést, és ránkparancsolt, hogy csókoljuk meg egymást elõtte is, ha már a háta mögött egymásra akadtunk. Azt mondta, igen okosan tettük, mert így mégiscsak lesz kettõnknek három keze, s az több, mint külön az egy meg a kettõ.)

Ha nekem csak a ruhámhoz ér is Diának a keze, mindjárt zúgni kezd a vér a halántékomban. Magamhoz szorítottam a simogató karját, megkerestem az ujjammal az ütõerét - ugyan nem kellett keresni, egyszerre odataláltam a prémkesztyû alatt lüktetõ halk folyóra - és együtt skandáltam a vére ütemével:

Hoc erat in votis...

Mögöttem a háború, elõttem a béke, a karomon a világ legdrágább asszonya, a csizmámban hír, dicsõség, akadémiai levelezõ-tagság és talán a hetedik fizetési osztály is! Ugye meg lehet érteni, hogy egy rokkant klasszika-filológusnak Horatius szaladt ki a száján élete legboldogabb pillanatában?

A finánc azonban nem volt hajlandó megérteni.

Kirántotta a karomat a Diáéból és valami silbakos bódé felé lódított.

- Ne beszéljenek itt zsidóul!

- De kedves szemlész úr - próbáltam felokosítani -, hát nem ismer rá, hogy ez diákul van? Mondja, maga sohase volt minisztráns gyerek?

- Jó, jó - tessékelt tovább a könyökével -, ismerjük már az ilyesmit. Majd, ha a vizsgálat megvolt, akkor virginálhatnak, ahogy akarnak, de azt nem engedhetem, hogy elõre összebeszéljenek. Na, haladjunk csak befelé!

Csöndes megadással ballagtam a bódé felé, amelynek ajtaját egy csillagos finánc támogatta. Csak a küszöbrõl fordultam hátra:

- Hát a feleségem?

- Aztat is viszi az illetékes - nyugtatott meg a mérges finánc.

Az illetékes, aki egy másik bódé felé terelte Diát, egy marcona öreg némber volt. Az orosz népmesékben baba jagodiná-nak hívták az ilyent. (Magyarul is meg tudnám mondani, de hatósági személyrõl nem akarok tiszteletlenül nyilatkozni.) Szegény asszonykám, kergetett galamb módjára pihegett új honfitársnõje elõtt. Odakiáltottam, hogy felbátorítsam:

- Csak férfiasan, Profimova!

Úgy tett, ahogy vártam: mosolyogva intett vissza. Ha meg akartam nevettetni, csak a vezetéknevén kellett szólítanom. Sokat öltem vele, hogy milyen furcsa etimológiája van az orosz neveknek. Valahol azt olvastam, hogy Turgenyev »tevebõr«-t jelentett eredetileg és Dosztojevszkij »sapka leffentyû«, mások szerint »üstborító«. Mit tudhatom én most már, mit mondok neki, mikor Profimovának hívom? Azt jelenti-e az, hogy »macskafarkinca«, vagy azt, hogy »medvetalpacska«. Akár az egyiket teszi, akár a másikat, én ilyen csúnyát nem mondok, csak annak, aki rosszat tesz, például, teafõzéskor a mahorkás skatulyába csippent bele a teás helyett, vagy Ciceróval támasztja föl az asztal lábát.

Mindig csak ilyen komoly vonatkozásban szólítottam a családi nevén, különben Diának hívtam, mert Lidia Alexajevna volt a keresztneve és otthon Lidovkának hívták.

Én a Diát jobban szeretem. Abban benne ragyog az egész Olimposz és azt hiszem, hogy négyszemközt Horatius is Diának hívta a maga Lidiáját.

Sajnos, a bódéban megint meggyõzõdtem róla, hogy hazámban nem nagy becsülete van a klasszikus kultúrának.

- Mennyi pénze van készletben? - kérdezte tõlem a csillagos pénzügyõr.

Õszintén szólva jólesett ez a kérdés. Nem lehet az olyan vesznitért ország, ahol a hivatalos nyelv ilyen szépen megmaradt a maga régi integritásában.

- Nincsen nekem barátom egy megveszekedett garasom se. Százötvenhat korona negyvenhat fillér tiszti lénung volt nálam, mikor hadifogságba estem, azt õrizetbe vették Perekopban, kaptam róla írást is.

- De az írása megvan róla?

- Nincs.

- Akkor ez irányú bejelentése nem vétetik figyelembe. Egy darabig imponálóan harsogott a toll a papíron, aztán következett a punktum saliens.

- Tiltott írások, propagandanyomtatványok, izgató röplapok vannak önnél?

- Azok sincsenek.

- János, motozni!

Nem vagyok csiklandós, nyugodtan álltam, hogy János kicsipcsicsókázza magát rajtam. Csakhogy a vakvarjúcska még hátra volt.

- Vetkõztesse le!

Csak most jutott eszembe, hogy micsoda kincseken járok én a csizmámban. Odaléptem az asztalhoz önkéntes vallomástételre:

- Kérem, elõadom én úgyis, ami nálam van. Tessék elhinni, nincsen semmi aktualitásuk.

- Majd elválik! - intett a csillagos ember, és a csillagtalan János gyakorlott kézzel lekapta a csizmáimat. A bélés közül kiszedegette az apósom receptpapírjain írt jegyzeteimet és mint gyanús objektumokat elõállította õket az asztalon.

- Persze, muszka betûk - villant föl diadalmasan a hivatalos ember szeme, ahogy felemelte az egyik kutyanyelvet.

- Nem úgy, könyörgöm, lábbal tetszik fölfelé tartani.

- Mindegy az, muszka írás ez, akármerrõl nézem. Engem nem tesz bolonddá az úr, gyermekkoromban Zomborban is ilyenek voltak a Mitetszik boltosnak a siltjén.

A dolog csak annyiban lepett meg, hogy az én írásomat rendesen török írásnak szokták nézni, orosznak még nem mondta senki se. Hidegvérrel felhúztam a csizmáimat és elmagyaráztam a fináncnak, hogy az újkori klasszika-filológia legnagyobb szenzációjában turkál. Egy kaffai karaita templom padlásán régi római pergameneket találtam, amiket valószínûleg az arabok hurcoltak el az alexandriai könyvtárból. Az egyik pergamen Hannibál haláláról szól, akirõl eddig úgy tudtuk, hogy arra a vidékre menekült Prusias királyhoz Bithiniába és ott mérgezte meg magát, mikor a rómaiak a kiadatását követelték. Ebbõl a pergamenbõl azonban, amit én szó szerint lemásoltam, az derült ki, hogy Hannibál tulajdonképpen egy karthágói forradalomnak esett áldozatul, mikor az arisztokraták kérelmére új alapokra akarta fektetni az adórendszert. Tehát tévedett Viegand kollégám, mikor húsz évvel ezelõtt a Fekete-tenger partján Hannibál sírját vélte megtalálni, ellenben közel járt az igazsághoz Dodge kollégám, aki már a kilencvenes években azt sejtette, hogy Hannibál felett nem Scipió aratott gyõzelmet, hanem a forradalom.

Éppen a karthágói adórendszer igazságtalanságait akartam kifejteni, mikor vizsgám elnöke nagyot ásított:

- Ez a hely nem arra való, hogy itt forradalmi propagandaelõadást tartson és én különben se vettem részt a forradalomban. Az öregapámnak meséljen ilyeneket az úr, ne nekem.

- De ember... - csaptam össze a kezem. - Hát magának ez mese? Hát maga sose tanult Hannibálról?

- Maga mer engem vallatni? - nézett rám szigorúan. - Hát, ha tudni akarja, igenis hallottam Hanni Pálról. Benne van a kislányom emlékkönyvében is, hogy - »Ki önmagának ellen áll, nagyobb vitéz, mint Hanni Pál.«

Nem beszéltem már én semmit, csak azt kérdeztem, hogy ezek után szabad-e elajánlanom magamat?

Azt felelték, hogy sose volt jó az a nagy sietség. Itt a barakkban várjam meg szép nyugodtan, míg folyamatba tett ügyem elintézõdik.

- Mikorra várhatom, ezt?

- Kell neki két hét, mert komplikált az ügy. Örüljön neki az úr, mert addig az állam kosztolja.

- Hát a feleségemmel mi lesz addig?

- Ne tessék félni, az is a mi vendégünk lesz.

- De legalább összezárják velem?

- No még csak az kellene - nevetett össze a csillagos János a csillagtalannal. - Hát minek tetszik nézni a vesztegzárt? Õ a nõi barakkban lesz, vagy az is lehet, hogy már ott is van, az nem mihozzánk tartozik. Mi csak jelentést teszünk a felsõbb hatóságnak.

Öthetes házasok voltunk és ebbõl öt órát se töltöttünk egymástól külön Diával. És most a hazai nászút azzal kezdõdik, hogy elválasztanak bennünket, két hétre, asztaltól és ágytól. Sose voltam káromkodós ember, legföljebb azt szoktam mondani, ha nagyon megharagítanak, amit az öreg Neptunus az Aeneisben: Quos ego... Most azonban kiszaladt a számon, amit a Zlota-Lipánál tanultam, a polyák testvérektõl:

- Jaszna sztrela gladova!

Ami magyarul nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy üssön meg benneteket a magos mennykõ.

- János, hozza csak vissza a jegyzõkönyvet!

Persze, hogy be kellett venni a gyanús ténykörülmények közé azt is, milyen gyanúsan káromkodtam.