2

Ha jól utánagondolok, be kell ismernem, hogy a legnagyobb jótevõm mégiscsak az volt nekem, aki ezt a kéthetes karantént kitalálta. Soha életemben nem voltam akkora úr, és nyilván nem is leszek többet. Kvártély, koszt kifogástalan, mikor elõször kaptuk a gulyáslevest, belecsordult a kanálba a könnyem - és a társaságban se volt kivetnivaló ember. Orvosok, ügyvédek, tanárok hamar összemelegedtünk és csak annyiban volt közöttünk pártkülönbség, hogy az egyik felekezet alsós-párti volt, a másik felekezet durák-párti. Én természetesen durák-párti voltam, mert szerény véleményem szerint ez jobban megfelel a klasszika-filológus elmélyedésre hajlamos pszichéjének.

Hamarosan kiderült, hogy a Jánosok nem olyan kutya-hitû emberek ám, mint amilyeneknek hivatalosan mutatják magukat. Más az, amikor rubrikás papírokat töltenek ki a felsõbb hatóság használatára, és más az, ha nem az elõírásos szemükkel néznek körül a világban, hanem az istenteremtette szemükkel. Például az a csillagos János, aki oly kevés megértést tanúsított Hannibál adóreformjaival szemben, aminõt legfeljebb természetrajz-professzorban vagy filozófusokban tételeztem volna fel, pár nap múlva a tulajdon gyíklesõje hegyébe nyársalt sült kukoricával ütött oldalba.

- No - nevetett hozzá - szereti-e a csemegét?

Ha lotofagoszok asztaláról csent gyümölcs lett volna, nem haraphattam volna mohóbban bele! Mégis csak a mi földünknek az édessége pattogott ebben ki. Hát még ha Diával osztozhatnék rajta. Úgy, ahogy minden falaton osztozni szoktunk: most én harapok, most te harapsz...

Kétfelé törtem a kukoricacsövet és fölágaskodtam a kerítésre, így át lehetett látni a nõi barakk udvarára és egyszer már át is telegrafáltam Diának. Kétszázszor nyitottam szét és csuktam össze a tenyeremet, ami ezer csókot jelent a világ minden nyelvénél. Gondoltam, megpróbálom a fél kukoricacsövet áthajítani neki. Könnyebb lesz ez sokkal, mint mikor kukoricagránátot hajigáltam, ette volna meg, aki kitalálta.

Elkeseredve kushadtam vissza, mert a terepviszonyok nagyon kedvezõtlenre fordultak. Két kötél volt az akácokhoz kötve a barakkok közt húzódó töltésen és azokon mindenféle fehér vásznak száradtak. Még egyszer felkapaszkodtam, hogy ha már Diát nem láthatom, legalább azt találgassam, melyik lehet az övé, az asszonyi himmi-hummi közül. De aztán megint csak visszatottyantam, mert Polyphemos legyen az, aki ekkora fehér nyájban egy bárányt ki tud választani.

Kedvetlenül rágcsáltam a csutkát, mikor rámszól valaki:

- Édes-e, uram, édes-e?

Hát János volt, nem a csillagos, hanem a taszigálós János.

Micsoda konfidencia ez? Feleljek, ne feleljek neki?

De olyan bizodalmasan mosolygott rám a becsületes barna szemével, hogy muszáj volt emberséggel felelnem.

- Tudnék én ennél édesebbet is, fiam.

- Teszem azt, például ezt-e? - nyújt felém egy lapulevélbe takart valamit.

Hát a valami egy fél csõ sültkukorica volt. Nézek Jánosra, int a lapulevélre, hogy azt nézzem csak. Nézem a lapulevelet, hát számok vannak belevakarva: 1001.

Már erre megint csak meg kellett ölelgetnem a félkarommal a taszigáló Jánost.

- A feleségem? Ember, a feleségem küldte?

- Csakis - bólintott János -, kóstolja no, édesebb-e ez?

Egy kicsit megszégyelltem magamat. Kukoricámnak a vékonyabb végét tettem el Diának, õ meg az övének a vastagabb végét küldte el nekem. Lemondás, asszony a neved. Igaz, hogy beleharapott, de azt csak azért tette, hogy a fogacskája helyét benne hagyja. Persze hogy ott folytattam az istenek lakomáját, ahol az õ szája érintette. Két szerelmes szív a kukoricacsutkán is megtalálja egymást.

- De én tudok ám édesebbet, ennél is - kacsintott János a kerítés felé.

- Az elébb, hogy eljövök a nõi barakk elõtt, látom, hogy nyitva van az ajtó. Hát ez mért van nyitva, kérdem attól a fehércselédtõl, aki ott ácsingózik. Azt mondja, nyitva felejtette a Mari néni. Hát hol a Mari néni? Azt mondja, bement a faluba egy guriga selyemcérnáért. Hát aztán kinek kell az a selyemcérna itten? Azt mondja, õneki. Akkor nézek jobban a szemébe, hát látom, hogy ez meg az úrnak a menyecskéje. Az ám, azt mondja, õ az, és nagyon megköszönné, ha ezt a konfektet elhoznám az úrnak. Hát mért ne vinném, mondom, csak el ne csellengjen ám az asszonyság messzire innen az ajtótul. Nem õ, azt mondja, csak vigyáz itten a ruhákra, míg vissza nem ér a Mari néni. No, pedig abba beletelik egy fertályóra is. Hû, a teremtésit neki, a barakk tehene belement az eklézsia herésibe.

Nagyon kellemesen lepett meg, hogy János így szívén viseli az eklézsia érdekeit. Még inkább az, hogy futtában õ is nyitva felejtette a mi ajtónkat.

- Látod, kedves, ilyen emberek a magyarok! - mondtam büszkén Diának, ahogy a pimpimpárés fûben az ölébe hajtottam a fejemet a fehér vászonsátorban.

Attól fogva János olyan találékony pártfogónk volt, hogy nem gyõztem csodálni az invencióját. Meg is kérdeztem tõle, hogy milyen katona volt a háborúban.

- A vezérkarban voltam én kérem, mint afféle teddide-teddoda pucer.

Persze az volt a baj, hogy János volt a pucer a teddide-teddoda emberek között.

Egy hét múlva annyira összebarátkoztunk, hogy János már tekintetes úrnak szólított és megmutatta a Rózsi arcképét. Szép, nagydarab lány volt Rózsi, a széle-hossza egy fajtából, és nagy testi erõre vallottak a betûi is, amikkel dedikálta a képet: »Lajcsikámnak«.

- Nini, hiszen magát Jánosnak hívják - néztem rá értetlenül a pátrónusunkra.

- Hiszen éppen ez az én bánatom, hogy nem én vagyok a Lajcsi. Kollégám a Lajcsi és õ levelezte mostanában a Rózsit, holott azelõtt engem levelezett a Rózsi. Húsvétkor bújt bele az ördög a leányba, mikor szabadságon voltam Pesten és megismertettem vele a kollégát. Lássa a képet is a Lajcsinak ajánlotta, pedig nekem ígérte.

- Hogy kerül akkor magához?

- Úgy, hogy Lajcsi kihajította a ládájából. Neki már nem kell, se testének, se lelkének, mert itten veszi el a papgazdasszony leányát, azzal két tehén is jár.

- Akkor hát a kutya se sánta fiam. Lajcsié a két tehén, magáé az egy Rózsi, ez csak tiszta munka?

- Az ám, ha azt tudhatnám, hogy õ mi szándékban van.

- Hát mért nem kérdezi meg tõle? Nem látszik maga olyan szégyenlõs embernek.

- Nem is az van abban uram, hanem karácsonyig nem lesz szabadságom. Az pedig nagy idõ az olyan fehércselédnél, akin úgy kap a szem, mint a Rózsin.

- Nono, dehát a levél mire való?

János elfanyarodott mosollyal vakarta meg a fületövét:

- Hiszen, ha én írástudó volnék, akkor én sokra vittem volna a háborúban. (No, János nem sokra vitte ott egy írástudó se.) Még tán könyvet is írnék róla a maradékaimnak, hadd tudják meg, hogy ki fia-csikaja volt az õsük. (Jól van János, ezt hívják a kitanult emberek memoárnak. Csakhogy ahhoz meg végképp nem kell írástudás.) Dehát nem tudok én egyéb írást, csak a nagy betûket a silteken, azokat is csak a nagykõrösi piacon. De látja, már a pesti silteket nem tudom elolvasni.

- Hát ez már baj, János.

- Az a baj, tudja, hogy a Lajcsi már nem levelezi a Rózsit. Mert azelõtt ha írt neki, engemet is mindig beleírt a levélbe, de mióta fölhagyott vele, azóta nem vagyok nyilvántartásban a Rózsinál. Azt se tudja élek-e, halok-e?

Cyrano jutott eszembe és fölbiztattam Jánost, hogy ha levélpapírt szerez, írok én az õ nevében olyan levelet a józsefvárosi Roxánnak, hogy összeszalad rá az egész Óriás utca. Nem próbáltam még ugyan ezt a mesterséget, de ha az embernek a Liber Heroidum volt a szakvizsgái dolgozata, akkor csak tud szerkeszteni egy szívszaggató szerelmes levelet.

Szép rózsás, rozmaringos, vadgalambos levélpapírt szerzett János, de mi volt az ahhoz képest, amit én beleraktam a botanikából meg az ornitológiából. Mikor elolvastam Jánosnak, nem gyõzte az orrát törölgetni.

- Halhatatlan szép, valóságos võfélyköszöntõ. Ha márványkõbõl volna annak a nõnek a szíve, akkor is meglágyulna tõle.

Nem olyan nõnek látszott Rózsi a képen, mint aki márványkövet hord a szíve helyén. De azért mégis meglepett a levelem eredménye. Válasz ugyan nem jött rá, de harmadnapra megjött Rózsi Pestrõl, akkora kosárral, mintha a hadtáp géniuszát akarná szimbolizálni. Nekünk is jutott belõle olyan libacomb, hogy a régi jó háborús világban megjárta volna buzogánynak. Már akkor tudtam annyit a hazai közállapotokról, hogy aki ilyenekkel dokumentálja a szerelmét, az vagy kanonokok testi jólétérõl gondoskodik, vagy bankigazgatókéról.

Meg is kérdeztem Rózsit, hogy van-e jó helye.

- Ó, igen kérem, áldott jó nagyságám van, egész nap a szomszédban ül a kávémérésben és lesi az urat, hogy mikor hozzák haza agyonverve.

- Hát micsoda az úr?

- Plakátragasztó, kérem. Élhetõs foglalkozás az nagyon, alig gyõzi, csakhogy hol a turulisták verik fejbe, hol az ébredõk, mert hogy azonos nemzetiségû szegény.

Hát ez micsoda új színfolt lehet Magyarország etnográfiai térképén? Ránéztem Jánosra és János egy kicsit megzavarodva mosolygott rám egy mandulás pitébõl szerkesztett pajzs mögül.

- Rózsika azt gondolta, hogy szintén izraelitának tetszik lenni. Ámbár utóvégre az is csak istenteremtése.

De a torkához is kapott János rögtön, ahogy ezt kimondta, mert megakadt rajta a pite. Így veri meg az isten, aki nem szívébõl beszél, hanem konjunktúrázik. Az is megijeszthette azonban a derék fiút, hogy rosszkor konjunktúrázott. Nem jó, ha valaki meghallja az ilyen meggondolatlan nyilatkozatot, és különösen nem jó, ha felsõbb hatóság hallja meg. Márpedig most egy valóságos felsõhatóság lába alatt ropogott a homok. Mert van ám a homoknak is magához való esze és tudja, mikor zizzenjen, mikor roppanjon. Kitapasztalta ezt az én fülem már a fogolytáborokban.

A felsõbb hatóság különben ezúttal valami biztos volt - késõbb rájöttem, hogy honfitársaim közül azok, akiknek más címük nincs, vagy biztosok, vagy elnökök -, aki mindenféle írásokat szedett elõ a táskájából. Egy részüket aláíratta velem és visszarakta, más részüket õ írta alá és ideadta nekem, hogy jól eltegyem õket és vigyázzak rájuk, mert azokra még sokszor lesz szükségem. Tudniillik azokkal igazolhatom, hogy minket itt megmostak izsóppal és fehérebbek lettünk, mint a hó.

Most pedig obsit, amerre a nap süt, kitelt a koszt, kvártély, világítás.

- Hova állítsuk ki az utazási igazolványt?

- Pesti tanár vagyok, oda megyünk. Nem tetszik tudni, megvan-e még az Egyetemes Philológia Közlöny?

- Nem, azzal igazán nem szolgálhatok - nézett rám úgy, ahogy udvarias ember szokott nézni a nem egészen épelméjû emberre, aki nem tudja, mit beszél.

Pedig nagyon tudtam én, mit beszélek. Hannibál halálát akartam elõhozni. Hadd lássa a hivatalos ember, hogy a krími tatárok közt is a haza dicsõségén dolgoztam én.

Hirtelen a homlokomhoz kaptam. Ó, én mafla! Hát nem majd itt felejtettem a jegyzeteimet!

- Kérem, biztos úr, éntõlem itt elszedtek az alantas közegek bizonyos tudományos jegyzeteket...

- Igen. Állítólag tudományos jegyzeteket. Pardon, tanár úr, ez csak a tényálladékot feltüntetõ jegyzõkönyv kifejezése, eszem ágában sincs kételkedni önben.

- Köszönöm szépen. És a jegyzetek?

- Azok felterjesztettek a felsõbb hatóságokhoz, de nyugtát tetszett róluk kapni, ott van azok közt az írások közt, amiket átadtam önnek. Tessék rá vigyázni, mert annak ellenében fognak visszaszármaztatni az irományai.

Dia tipegõ lábai alatt muzsikált a homok, és asszonykám piros szája a nagy hadvezér komor árnya felett megsemmisítõ gyõzelmet aratott.

- Mehetmük?

Sohase hallotta hírét a Halotti Beszédnek a drága, de idegenek elõtt, ha zavarba jött, mindig úgy ragozott, mint a legrégibb magyar nyelvemlék. Azt hiszem ez a legragyogóbb érv amellett, hogy a Halotti Beszédet olyan tisztelendõ magiszter hagyta ránk örökbe, aki nem lótejen nevelkedett, hanem méhsörön.

A biztos úr, amint Diát meglátta, a jobb kezével negyed ívben emelte meg a kalapját, a bal kezével pedig rántott egyet a mellénye alján. Nincs az a Hannibál, akit egy magyar vesztegzár-biztos így megtisztelne. Latiatuc feleim mic vogmuc...