|
Utólag mindig kiderül, hogy a felsõbb
hatóságoknak igazuk van. A közérdeket szolgálták akkor, mikor elszedték tõlem a
krímiai jegyzeteket, amelyeknek hivatása volt megrázni az ókori történelem
alapjait és alájuk temetni Mommsent és Ferrerót. Mi lett volna a históriai
receptembõl, ha nekem kellett volna gondjukat viselnem abban a tabáni
kubikulumban, amelybe a Rózsi élelmessége beprotezsált bennünket, mint
negyedrendû elkárhozottakat. (Már úgy értem, hogy albérlõket.)
A kubikulum egy földszintes háznak az
udvari szobája alatt volt. Bezárni nem lehetett, csak becsukni, mert nem ajtaja
volt, hanem teteje. Azt nappalra kitámasztottuk egy meszelõnyéllel, hogy
levegõt raktározzunk bele éjszakára. Akkor persze le kellett csukni, ha másért
nem, már csak azért is, mert erre tették be éjszakára a konyhából a Bierhuber
úr vaságyát, aki menekült méhésztanító volt Torontálból és mint másodalbérlõ
bírta a szobát. (Az elsõ albérlõt Teramáminak hívtuk: abból élt, hogy
másodalbérlõt tartott és kint hált a konyhán a sublótfiókban.)
A vaságy a Bierhuber úré volt, de nem õ
hált benne, mert õ éjszaka aktuális politikai kérdésekkel foglalkozott a
Tuhutum-Vérszövetségben. Az ágy Netumák bácsi testi kényelmét szolgálta, aki
dohánybeváltó tiszt volt valahol Túrócban. Leromlott állapotában is másfél
mázsát nyomott, integer korában kettõt is, azt hiszem tulajdonképpen ellensúly
gyanánt alkalmazták az állami dohánymázsán. Akárhogy volt, nekünk csak
hasznunkra volt, hogy a sors õt rendelte fölébünk. Elõször azért, mert megóvott
bennünket a nagyvilági élet kísértéseitõl. Se mozi, se kávéház minket este el
nem csábíthatott, mert Netumák bácsi már esti harangszóra lepihentette fáradt
testét, tehát nekünk úgy kellett igyekeznünk, hogy legalább öt perccel elõbb
már búcsút vegyünk a felvilágtól. Mert nem volt emberi hatalom, amelyik Netumák
bácsit kimozdíthatta volna a vaságyból, ha egyszer megszállta. Egyszer esett
meg velem, hogy két ifjú honfitársam igazoltatott az utcán, emiatt késtem három
percet s az egész éjszakát az asztalon kellett végigkucorognom, mint Bierhuber
úr szobájának legtöbb kényelmet nyújtó bútorán. Próbáltam én Netumák bácsit
leemelni, de a klasszika-filológiai doktorátus nem képesít ekkora teherbírásra.
Az keserített azonban legjobban, hogy még csak egy kis megnyugtató kopogást se
bírtam szegény Diához lejuttatni; ahol Netumák bácsi hortyogott, ott semmi
erõmûvi zaj nem érvényesülhetett. Mi volt ehhez képest, mikor Kronion egy
szemöldökrántással megrázta a nagy Olimpost! Ha a titánoknak eszükbe jutott volna
Netumák bácsit bevenni a bandába, nem kellett volna se Ossa, se Pelion, egy
horkantással szétugrasztotta volna az egész isteni gyülekezetet!
De jó volt ez nekünk nagyon, hogy Netumák
bácsi ilyen virtuóza volt a bõrhúzásnak éjszakáról éjszakára. Legalább nem
kellett szégyellnünk magunkat, ha néha egy kicsit hangosabban viháncoltunk,
mint illett volna. Mert bizony minekünk nagyon kinyílt a szemünk, ha a gyertyát
eloltottuk, azt pedig igen hamar megcselekedtük. Egyrészt azért, mert nappalra
is kellett, másrészt azért, hogy ne hárman osztozzunk azon az oxigénen,
amelyikbõl kettõnknek is szûken jutott. Ámbár én azt hiszem, hogy ahol szerelem
van jelen, ott a kémia megbukik. A szerelmesek olyanok, mint a virágok, nem
fogyasztják az oxigént, hanem termik.
Mi legalább úgy éltünk a kubikulumban,
mint a fehér egerek az üvegharang alatt az oxigénben, legalább ami a
virgoncságot illeti. Attól nem kellett félnünk, hogy kárt teszünk valamiben,
mert minden bútorunk egy láda volt, meg egy ágy. De egészen megfelelt az a mi
szegény igényeinknek, ha pedig házi elõadásokkal kárpótoltuk magunkat a színház
és mozi helyett, díszleteknek is nagyszerûen beváltak. Az egyik volt Kréta, a
másik Naxos, amikor Theseust és Ariadnét játszottunk, vagy Kolchis és Jolkos,
ha Jázon és Medea került színre. A szín gyakran változott, s hogy a téma
nagyjából ugyanaz maradt, azért a görög mitológia a felelõs.
Heléna elrablása - mert az élet akkor is
csupa rablásból állt, mikor még istenek jártak a földön, csakhogy akkor még nem
volt különb rabolnivaló az asszonyoknál. Ezt a gonoszkás megjegyzést Dia tette,
mert ha én tettem volna, akkor Dia egyszerre Dianát játszott volna. Különben
õszinte örömet talált a hitregetanban, amelyet a leánygimnáziumokban mindenütt
elnagyjázva tanítanak, holott sokkal jobban lekötné a növendékek érdeklõdését,
mint az accusativus cum infinitivo. Ezt nem elfogultságból mondom, mert én
például az elemzést mindennek elébe teszem és a mitológiát csak mint
segédtudományt kezeltem. Dia azonban, akinek semmiféle elõiskolázottsága nem
volt, ebben is mesternek tekintett.
A budai tudóstársaság dolga azt
megállapítani, hogy királyokat temettek-e valaha a tabáni kubikulumba, vagy
vakszemen ütött disznókereskedõket hajigáltak bele a néhai rác kocsmárosok. Én
csak annyit mondhatok, hogy három hónapig az istenek ûzték ott bohó játékaikat,
abban az idõben, mikor kint az utcákon is feléledt a klasszikus ókor. Ha
például Cicero is feléledt volna és körülnézett volna a fórumon, lépten-nyomon
találkozott volna Clodius és Milo ventosa plebs-ével s hálát adhatott volna a
lareseknek, ha nem a Lánchídon találkozik velük, mert ott bizony megmártották
volna a tógáját a vízben. Ugyan nem tudom, amilyen szélkakas volt az öreg, még
tán Tuhutum is lehetett volna belõle.
Én magam különben nem sokat tudtam a felsõ
világról, mert boldog infernómból csak olyankor kukkantottam ki, ha a családi
láda érdekei úgy kívánták. (Tûzhelyet nem mondhatok, mert a kubikulum ezt az
intézményt nem ismerte. Leginkább gyönge túrón, zöldpaprikán, sárgarépán és más
ilyen cereáliákon éltünk, amiket a ládában tartogattunk.) Sokat ácsorogtam a
hatóságoknál is, amelyek addig lõcsöltek egymás nyakába, míg végre kineveztek
tanárnak a régi iskolánkhoz, már a harmadik hónapban. Igaz, hogy latin tanár
létemre rajztanítást osztottak rám, de ebbe hamar belebékültem, mert láttam,
hogy nem én vagyok egyetlen olyan fia a hazának, aki abból él, amihez nem ért.
Az volt a fõ, hogy végre ki tudtam tölteni a bejelentõlapon a »foglalkozás«
rovatot.
Megvolt a munkám, és a nagy égzengés után,
amit a háború jelentett, szerettem volna békességben élni. Megmondtam az
iskolában, a kollégáknak is, hogy ne kapacitáljanak engem, se jobbra, se balra,
nem veszek részt a kötélhúzásban, mert én anélkül is félkarú ember vagyok.
- Nono - figyelmeztettek jóakarattal -,
baj lehet még ebbõl a nagy semlegességbõl! A történelemtanár is azért van
felfüggesztve, mert semlegesen tanította a világháborút.
- Hát pedig én az apám lelkének se
politizálok! - de persze nem ilyen kiabálva mondtam én ezt akkor, hanem csak
úgy lento risu, ahogy Horatiustól tanultam. S igyekeztem mindenkinek igazat
adni, hogy magam maradhassak, ami sikerült is, mert tudvalevõleg a
klasszika-filológusok is nagy diplomaták, meg a rajztanárok is, hát még a
klasszika-filológus-rajztanár!
A fizika professzor, aki a nehézkedési
törvény értelmében mindig oda ült, ahol nagyobb volt a rakás, azt kérdezte
egyszer tõlem, hogy mi az õszinte véleményem a numerus claususról. Okos
törvénynek tartom-e, mit gondolok, meg fog-e maradni?
- Kérem, az én tudományom szerint a
legokosabb törvényt a Caracalla idejében hozták, de azután mindjárt ez
következik.
- Bravó! És hogy szól az a
Caracalla-törvény?
- Elrendeli, hogy a római birodalomban az
utakat mentõl jobban el kell hanyagolni, mert mentõl lassabban bírnak utazni az
idegenek, annál többet költenek a birodalom határai között. És tetszik látni, a
gyakorlatban, ez a törvény nálunk mai napig is érvényben van.
A logika tanára azt a ravasz kérdést adta
fel, hogy tulajdonképpen ki az én ideálom a ma élõ európai államfõk közt? Tekintettel
arra, hogy a bajuszkötõ vége mindig kipipiskedett a kolléga szivarzsebébõl, nem
kellett a válaszért a fejemet törni.
- Vilmos császár.
- No ugyebár? Igazán örülök. Nekem is
mindig õ volt az ideálom, mióta trónra lépett.
- Ó, nekem azóta ideálom, mióta nem
folytatja a mesterséget.
Egyszer óra közben nagy vitát provokált a
hittantanárunknak az az állítása, hogy korunk erkölcsi színvonalát semmi se
emelné annyira, mintha újra alkalmazásba vennék az egyházi átok muzeális villámait.
Némelyek lelkesen fölkarolták az eszmét, sõt szükségesnek tartották azt
pótértekezlet elé vinni, mások ellenben határozottan tiszteletlenül
nyilatkoztak róla. Én az asztal végén ültem a rajztáblámmal, amelyen az
epiciklois szerkesztését próbálgattam.
Ez a görbe vonal, amelynek semmi egyéb
rendeltetése nincs a világon, mint hogy tizennégyéves fiúk sírva fakadjanak
miatta, sokkal jobban érdekel korunk erkölcsi színvonalánál, de éppen olyan
kevéssé akart sikerülni, mint az. Különösen mikor az asztal verdesésére került
a sor, ami erkölcsi problémák eldöntésének bevett eszköze ugyan, de az
epiciklois szerkesztésének nincs éppen hasznára. Ott is akartam hagyni a zsinatot, de a
hitoktató rám harsant:
- Kolléga, maga is adja bele az
eszét! Mi a véleménye a szõnyegen forgó kérdésrõl? Lehet-e a mi korunkban az
egyházi átoknak foganatját várni?
- Hogyne - ocsúdtam föl a cikloisok
bûvkörébõl -, ahol megfogja az embereket, ott föltétlenül van foganatja. De
például a medinaiakon nem fogott, mert mikor azok megharagították Mohamedet és
látták a szentrõl, hogy most mindjárt átkozódik, akkor mind leguggoltak, hogy
ne érje õket az átok.
Ez végét vetette a vitának, de végét
vetette a hitoktató irántam való szimpátiájának is. Sose érdeklõdött nálam
aziránt többet, ami pedig állandóan foglalkoztatta, hogy turáni testvéreink
közé tartoznak-e az arabok, vagy nem.
A magyar irodalom professzora volt
az egyetlen kolléga, akit nemcsak hogy el nem idegenítettem magamtól, de még
hálára is köteleztem. Mégpedig éppen akkor, amikor azért duruzsolt, hogy nem
vagyok elég határozott.
- Azt mondja Propertius, csak a
halottak határozottak - bújtam egy régi középiskolai tekintély háta mögé.
De hát korunkban minden tekintély
megingott. A kolléga nyomban letromfolt.
- Azt is Proppernek hívták azelõtt! (Zajos
derültség a ház minden oldalán.)
Okos ember, ha letiporják, kedvét keresi a
gyõztesnek.
- Az bizony nem lehetetlen. Horatiusnál is
érdekes dokumentumát találni annak, hogy már Rómában is megmagyarosították
nevüket a zsidók. Ott van például a Judaeus Apella, az ötödik szatírában.
Bizony az is Abelesz volt azelõtt.
- Nagyszerû, barátom! - kapta elõ a
noteszét. - Ha megengedi, ezt följegyzem magamnak. Vagy maga akarja megírni?
- Írja az ördög. Nem értek én ahhoz.
- Hát én megírom. Nagyszerû téma, akár
vezércikknek, akár humoreszknek.
Nagyon melegen szorítottunk kezet. Én tán
még jobban örültem, mint õ, mert jobb adni, mint kapni. Ki tudja, hátha olyan
pályán indítottam el a kollégát, amely az irodalomtörténetbe ível!
Örömömben vettem az alagút szájánál egy
szál pletykafüvet. Az a kilencedik fizetési osztály dísznövénye. Szaporodik,
mint a parancsolat, és nem kell neki se föld, se cserép, csak egy pohár víz meg
egy kis napocska. Annak pedig nem vagyunk szûkiben, mióta a kubikulumból a
magasabb régiókba emelkedtünk.
Ez körülbelül összeesett a tanári
kinevezésemmel. Mikor az megjelent a hivatalos lapban, Bierhuber úr
kikerekített a kapuban és kért, hogy legyen szerencséje hozzám estére a »Három
Dudás«-ban. (Más nevet mondott, de azt nem hozhatom nyilvánosságra, magasabb
érdekbõl.) Egy kis ünneplés a hazáért meg nem árt.
Nagyon szépen megköszöntem a kedves
figyelmet és õszinte sajnálatomat fejeztem ki, hogy én ezt nem tehetem.
- Ja, ja, Tehetem! - ragyogott fel a
Bierhuber úr vérbeborult szeme. (Nem a vérszomj veendõ gyanúba, hanem a
sörszomj!) Én is Tehetem, te is Tehetem! Krisztigott, Bruder!
És akárhogy kapkodtam vissza a kezem, el
nem eresztette addig, míg külön-külön végig nem ropogtatta minden percét az öt
ujjamnak.
Ez a rituális ujjropogtatás érette föl
velem ésszel, hogy alighanem a vérszövetség titkaiba vagyok belecsöppenõbe. A
Töhötömöt torontáli vándorméhész dialektusban úgy mondják, hogy Tehetem, s
Bierhuber testvér ezen az alapon gondolja, hogy én is olyan szittya táltos
vagyok, mint õ. Elmagyaráztam neki, hogy szerény közpolgár vagyok én, nem
ünneplésre való, s amúgy is nagy akadálya van annak, hogy én a testvérgyûlésen
megjelenhessek. Tisztelet-becsület Töhötöm apánknak, de a Netumák bácsi
százötven kilója se kutya ám!
A hun-ivadék rámvigyorodott és szamárfület
mutatott. (Úgy látszik, ez is olyan jel volt, amirõl a szövetség tagjai
megismerték egymást.) Micsoda gondolat az a részemrõl, hogy engem akarnak
ünnepelni? Õ, Anton Bierhuber lesz az est hõse, akit ma avatnak kánná, mert
eddig csak mirza volt. Hetvenheten vannak a mirzák, és heten a kánok. Õ soron
kívüli kán lesz, mert soron kívül szerzett rá érdemeket. Kidolgozta
Magyarország szabaddátételének egyetlen keresztülvihetõ tervét. Pszt! Errõl egy
szót se, mert mindenütt kémek vannak! Tudom-e én, mi az: egy méh? Ja, ja eine
Biene? De nem egy méh kell ide, hanem százezer, millió méh! Minden családba
legalább egy kaptár. Ha jön az antant és megkérdi, hogy minek nekünk az a sok
méh, azt mondjuk, hogy nemzeti eledelünk a mézes kenyér. Na, mi lesz ebbõl? Az
lesz, hogy mikor minden családba be van vezetve a kaptár, akkor hajrá az
ellenségnek! A méh, az szurony, repülõgép, az minden. Akinek az megcsípi az
orrát, az kiszalad a világból. Akié a méh, azé a jövõ! Biztosítva van a jövõ
háború gyõzelme. És nem kell hozzá más, csak egy energikus szakember, egy
lelkes Bienenvater. Az csak megérdemli azt a rongyos kis napidíjat, mi? Majd
estére a többi függõ kérdéssel együtt megtárgyalják ezt a kánok, csak én is ott
legyek. Legkésõbb nyolcra, mert akkor lesz a pajzsraemelés. Holnap ilyenkor
pedig már a Duna-Tisza közén szervezi Anton Bierhuber a nemzet megméhesítését.
- És mi lesz a lakással? - kérdeztem
dobogó szívvel. Belátom, cudarság volt ilyen csiri-biri dologra gondolni, mikor
a hazám jövõjérõl volt szó, de hát esendõ az ember.
- Hja, asztad mék nem dutog - vont vállat
a Bienenvater. - Arról gel kontoskottya a mótyor kormány.
- Én ezt a lakást értettem. A mienket.
- Esztet? - köpött a küszöbre a soron
kívüli kán.
- Esztet itt hatyok neket, mint Tehetemnek.
Egy patriót méltó a bárdfogásra.
De bizony, ezért lettem volna én akkora
pátrióta is, mint Thonuzóba! Egy valóságos szobáért, amelynek igazi ajtaja van,
és azt igazi kilinccsel lehet csukni, nyitni! Az ablakon reggel besüt a nap és
este betartja a lámpást a hold! Mindjárt el is határoztam, hogy bõvítjük a
mûsort, és színre hozzuk Endymiont és Diánát. Csakhogy olyan Endymiont, akit
fel lehet ébreszteni, és olyan Diánát, aki ráakasztja az övét a hold sarlójára.
- Holtig hálás leszek, testvér. De van itt
még egy megoldandó jogi kérdés. Hát Netumák hova menjen?
- Mid Netumák? Asz nem érszi a mi mótyor
fáldallmung, etet ki gell dopni!
No a Netumák kidobásához sok mirza kell,
gondoltam magamban. Majd szót értünk velük estére.
Dehát menni se kellett értük, mert
alkonyatkor a helyünkbe jött két mirza. Igen, fõ mirzák lehettek, mert nagyon
keresztbe állt a szemük és különben is kegyetlen tatár nevük volt. Az egyiket
Hirhágernek hívták, a másikat Vidrozsilnak. Megtört szívvel jelentették, hogy
Anton Bierhuber nem fog többet hazajönni, mert elvitte a turulmadár. Délutáni
sörözés közben lefordult a székrõl, már be is szállították a bonctani
intézetbe. Õket azért küldte ki a szövetség, hogy az asztalfiából elvigyék az
elhunyt hazafi politikai hagyatékát, amint azt az alapszabályok elõírják. El is
vittek egy méhész-álarcot, meg egy proklamáció tervezetet, amely
méhészkerületek szervezésére hívta föl az Alföld hazafiasán gondolkodó népét.
Így dõlt sírba az új rendszerû háború
gyõzelmének reménye, és így lettem én rövid úton másodalbérlõje Tera mamának,
aki a gyászeset alkalmából tízszeresre emelte a lakbért.
- Nézze, nagyságám - adta elõ az
indokolást a házi kincstárt kezelõ Diának -, maguk meg úgy adják ki az alsó
helyiséget az öreg tatának, ahogy akarják.
Egy kicsit felhõdztem tõle, hogy az öreg
tata nagyon a szívére fogja venni menekült társa halálát. De kiderült, hogy
Észak és Dél közt nagy ellentétek lappangnak.
- Szerb spion volt ez a torontáli sváb,
kérem - tért napirendre a nemzeti gyász felett Netumák bácsi és sokkal nagyobb
érdeklõdést tanúsított aziránt a kérdés iránt, hogy hol fogja õ ezentúl
kinyugodni a nap fáradalmait.
Felajánlottuk neki a kubikulumot, de
Netumák bácsi ettõl nagyon megijedt. Azt mondta, hogy elõször is nem felel meg
a társadalmi állásának, másodszor nagyon nehéz bele lemenni, harmadszor, föl
bírjuk-e õt onnan húzni reggelenként?
Tekintettel a kettõnk három kezére, ezt
nem mertük vállalni és így Netumák bácsi kiesett az életközösségünkbõl. Egy
hétig még föl-fölijedtünk rá éjszakánként, hogy nem halljuk-e horkolását, de az
ember lassanként mindent megszokik, még azt is, hogy a felesége szíve dobogásán
aludjon el Hephaistos fújtatója helyett.
|