4

Pár hónap alatt gyönyörûen elbokrosodott a pletykafû az ablakunkban és éppen annak a szárazát csipkedtem ki, mikor Dia egyszerre csak elneveti magát krumplitisztítás közben.

- Hát, te? - fordulok oda hozzá - tán az angyalokat látod?

- Nem is képzeled, mit álmodtam az éjszaka. Lermontov térdelt elõttem a bakcsiszeráji forrásnál.

A költõk akkor is veszélyes vetélytársak, ha száz évvel ezelõtt meghaltak. Ajánlatosnak éreztem odaülni az asszony mellé a kisszékre.

- Az ám, de... ej nem kötök én neked mindent az orrodra!

- Egész bátran! Nem vagyok én féltékeny.

- Nem is ajánlom - ölelt át Dia a félkarjával. - Én még álmomban is hû vagyok hozzád.

Az ilyen asszony megérdemli, hogy az ember az ölébe vegye. Még akkor is, ha a krumpli mind kigurul a kötényébõl.

- Hát aztán hogy volt az, azzal a Lermontovval?

- Képzeld, meg akarta csókolni a térdemet.

- Ejnye, tarrka szarrka farrka. (Ezt Dia valami klasszikus káromkodásnak gondolta.) De csak nem engedted meg neki?

- Te csacsi, hát hogy engedtem volna, mikor nem volt még harisnya sem a lábamon!?

Az ilyen szemérmes asszony megérdemli, hogy a valóság kárpótolja az álomért. De eltaszította a fejemet.

- Sicc, te! De tudod mit mondott arra Lermontov?

- Azt mondta, hogy te egy kõszívû kis majom vagy. Olyan, amilyent a kínaiak faragnak nefritbõl.

- Ó, dehogy! Gavallér ember volt az a dámákhoz. Azt mondta, hogy ha legközelebb megint vele álmodok, akkor hoz egy pár selyemharisnyát a Fõ utcából.

De most már nagyon komoly káromkodást eresztettem meg.

- Hû az allelujáját, az alelölülõnek! Majd lesz gondom rá máskor, hogy ne olvass elalvás elõtt lírai költõket. Herodotost hozom én neked haza a tanári könyvtárból, abból megláthatod, hogy mily én egyszerû toalettekben járnak a puritán szarmata hitvesek.

Felugrott az ölembõl és csípõjére rakta a két kezét, összeráncolta a szemöldökét. De azért csak Aphrodité volt õ Pallas Athenének is.

- No csak az kellene még, hogy azt a vén pópát idehozd! Nem elég az az egy, akit éjszaka a fejed alatt tartasz?

Csupa nagyszakállú pópának képzelte a drága a klasszikusokat és nagyon irtózott tõlük, mert csak a mitológiát tartotta szépnek az egész antik világból. Mindig keresztet vetett, ha reggeli ágyazáskor a Livius kiesett a vánkosom alól. (Mert azt tartogattam a fejem alatt, noha nem sok eredménnyel. A pún háborúk háttérbe szorultak a mitológiai stúdiumok mellett.)

Elébem térdelt és komoly aggodalommal nézett a szemembe:

- Tudod, hogy megijesztettél az éjszaka? Nagyon kínosan nyöszörögtél, mi volt az?

- Rosszat álmodtam. Megjelent elõttem Hannibál és szíven akart szúrni a lándzsájával.

A szívemre borult és betakart széthulló haja arany-zuhatagával.

- Csúnya álom rosszat jelent, féltelek emberkém.

- Sose félts engem, asszonykám - hajtottam bele fejemet az aranyfolyóba. - Ha még egyszer eljön Hannibál, megmondom neki, hogy menjen a felsõbb hatóságokhoz a jegyzeteimért. Énvelem nem állnak szóba, õ katona, tán jobban imponál nekik, különösen ha a táborszernagyi ruháját veszi magára.

»Ezerrel kezd a csókot,
arra százat,
még ezret és még százra
nyújtsd a szádat,
S, ha még ezer és még száz
ahhoz adva,
Végül hibásan lenne összeadva,
addig kell újra kezdenünk,
míg a hibára nem lelünk.«

Innen-onnan kétezer esztendeje, hogy Catullus ezt a receptet csinálta az asszonyok megnyugtatására, de azóta se igen találtak ki hatásosabbat a doktorok. Dia már majdnem teljesen megnyugodott, mikor fölkrákogott bennünket Menyus, az iskolaszolga.

- A méltóságos igazgató úr kéreti a tekintetes tanár urat, hogy azonnal tessék hozzá fölfáradni az irodába.

Ez a csókaszemû ember, ez a Menyus, mindig idegessé tett a sunyi nézésével. (A rómaiaknál bizonyosan haruspex lett volna belõle; azt hiszem, azoknak is úgy el volt görbülve a szemük a sok bélbenézéstõl.) Aztán az igazgató úr, mi a szöszt akar tõlem vasárnap? Hát még ilyenkor is elvillamosozzam az ebédrevalót?

- Látod, az álmod? Mondtam ugye? - súgta a fülembe Dia, míg nyakkendõkötés örve alatt megölelt.

- Álom: esõs idõ - haraptam meg a füle cimpáját súgás örve alatt. - Hátha egy kis elõléptetés van a hivatalos lapban? Nézd, Menyus rá is tüsszentett.

Menyus csakugyan tüsszentett, de azt horkantásnak is lehetett venni, s hozzá még ki is tátotta a száját. Mindegy no, lesz ami lesz, azért hogy méltóságos úr, derék ember az én igazgatóm, nem kell nekem attól félni.

Azzal fogadott, hogy kényes ügyben akar velem beszélni: azért hívatott vasárnap délelõtt, mert ilyenkor nincs benn senki, zavartalanul beszélgethetünk.

- Tessék parancsolni.

- Kérlek alássan, te... hogy is mondjam... hát igen... ugyebár... te katolikus vagy? Mert hivatalos irataid szerint az vagy. Vagy legalábbis az voltál.

- Persze, az vagyok én most is. Ha parancsolod, elmondom az egész katekizmust, még a kilenc idegen bûnt is.

- Ó, kérlek! De talán a kedves nejed õnagysága... vagy az se zsidó?

- Az én feleségem? Archimandrita vagy mi a mándruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nyakába, hogy elég volt hordani neki.

A jó embernek felderült az arca. Mind a két kezével megszorította az egy kezemet.

- Nagyon örülök. Gratulálok. Mármint ahhoz, hogy alaptalanul megrágalmaztak benneteket. De mondd csak, mi az ördögért szoktatok ti otthon zsidóul imádkozni? Akkorára tátottam a szám, hogy majd kiesett rajta a fejem.

- Mink? Egy õsöm volt, aki szombatos volt az Apaffy Mihály idejében. Legföljebb az imádkozhatott volna zsidóul, de azt hiszem, az egyáltalán nem imádkozott sehogyse, mert lovasok hadnagya volt.

- Nem értem - csóválta a fejét a direktor. - Pedig a Menyus a saját szemével látta, amikor a minap valami körözvényt vitt hozzátok. Te keresztben ültél a széken, a nyakadban volt a talesz, a fejeden valami kapele, a nejed õnagysága elõolvasott valami héber imát, te pedig utánamorogtad, s még a fejed is billegetted hozzá. Azt mondja Menyus, nagyon megijedtetek, mikor õ benyitott, s te olyan mérgesen néztél rá, hogy attól félt, hogy megharapod.

Hát, amit a filológiában homéri kacajnak neveznek, az félénk mosolygás volt ahhoz képest, amit én véghezvittem. Egyre recsegett a kanapé, míg elõadtam a tényállást.

- Szóról szóra úgy volt, ahogy a Menyus jelentette. Keresztbe ültem a széken, mert én azt mindig úgy szoktam, mikor a tükör elõtt borotválkozom. Igaz, hogy akkor már túl voltam rajta, de a törülközõ még mindig a nyakamban lógott: az volt nyilván a talesz. A fejemet is mostam, látod milyen tüskés sértem van, ezt szelídítettem le a feleségem rossz fekete selyemkendõjével, ez volt a kapele. A feleségem is csakugyan elõimádkozott: az ábrázoló geometriából olvasta fel a kúpszeletek törvényét, ami nekem valóban zsidóul van, mert már a fél osztályt beszekundáztattam belõle, mégse értem. Az asszonynak az a nagyszerû gondolata támadt, hogy tán énekelve könnyebben beszedném õket, azért õ beállt elõdúdolónak, én pedig utánamorogtam, és a fejemmel vertem hozzá a taktust. - De itt már velem együtt prusztihaházott a direktor is. Azt hiszem, méltóságos úr korában nem is nevetett még ekkorát. Mikor aztán letörölgette a könnyeit, megint visszaméltóságosodott, de most is majd sírva fakadt.

- Látod, fiam, ilyen világot élünk. Ez a Menyus telekürtölte vele az egész iskolát, hogy a te feleséged a jeruzsálemi fõrabbinak a lánya, és a tanárok egyre maceráltak, hogy helyeztesselek el innen. Nahát, most már majd megmondom nekik a magukét. Bennem emberükre találnak!

Hanem azért az ajtóból visszaintett, és a lelkemre kötötte, hogy a Menyustól óvakodjam.

- Tudod, fiam, ez a legnagyobb tolvaj az egész kerületben, még a sógorának a keresztkomája is az iskola szenével fût, de nem tehetek ellene semmit, mert valami befolyásos fõ-turul.

No, én nagyon tiszteltem is Menyust, elõre köszöntem neki mindig, és minden alkalommal megkuckuztam azt a lépcsõ alján mászkáló kis varasbékát, akihez atyai jogokat formált, s akit az egész iskola fõigazgatónak hívott. (Tudniillik, ha a földszinten ordított is, fölhallatszott a második emeletre.) Még azt is megtettem, hogy a szivarvégeket Menyusnak adtam, holott otthon pipában magam is delektálhattam volna velük.

Még ez se ért semmit, már nem tudom, azért-e, mert Menyus catói jellem volt, vagy azért, mert a szivarvégek csak rövid szivartól vették eredetüket. Menyus csókaszeme egyre élesebben fúródott veséimbe, s a kollégák egyre kínosabb csöndbe dermedtek, ha hirtelen betoppantam közéjük. Azért kezdõdõ asztmámra támaszkodva már a folyosón fullasztó köhögési rohamokat produkáltam, mert nem szerettem zavarba hozni embertársaimat, s talán örömet is szereztem nekik, amikor konstatálhatták rólam, hogy »no, ebbõl is ugat már a halál kutyája.« Az élet mindig ad rá alkalmat az embernek, hogy jót tegyen a környezetével.

Hanem akárhogy igyekeztem jóba foglalni magamat, az igazgatóm egyre kapta a névtelen leveleket, amelyek részben elõttem is ismeretlen adatokat szolgáltattak életrajzomhoz. Még az is kitudódott, hogy hol én hordom a feleségem szalmakalapját, hol a feleségem megy a vásárcsarnokba az én szvetteremben, ami világos bizonyítéka annak, hogy mi a közösségi elv alaptételeit a gyakorlatban is megvalósítjuk. A direktorom rendesen eldobálta a névtelen leveleket, matematikus volt, és a logaritmus örök törvényei bizonyos erkölcsi bátorságot adnak az embernek; egyet azonban megmutatott:

- Nézd csak, ez nõ-írás.

- Az, de férfidiktandóra készült. Látod, itt dolgozat-javításhoz szokott férfikéz rakott bele helyesírási hibákat, hogy olyan legyen, mint egy spontán elhatározásból született nõi levél.

Végre is férfikéz vágta el a nyakamat, asszonyi segítséggel. Hannibál szövetkezett az elbuktatásomra Emese anyánkkal.

Húsvéti konferenciát tartottunk, egy kicsit meg is késtem, mert nagyon elácsorogtuk az idõt a kirakatok elõtt. Húsvét hetében mégiscsak tartozik egy szeretõ férj a feleségének azzal, hogy megmutatja neki, mennyi szépség van a világon az Attila körúttól a Retek utcáig.

- Tessék, tessék! - integetett az igazgató az asztalfõrõl, mikor restelkedve bekeszegeltem az ajtón - már csak a kollégára várakoztunk.

Szegény feje nem is sejtette, mennyire énrám várakoztak!

A magyar irodalom professzora napirend elõtt kért szót. Azt mondta, fontos bejelentést akar tenni. Ez abból is látszott, hogy a cvikkerét nem az orrán tartotta, hanem a kezében.

- Megengedik az urak? - kérdezte udvariasan a direktor.

Én bólintottam elsõnek, hogy »meg«.

- Kölcsey mondása szerint félve szólamlok meg méltóságos elnök úr, és nagytekintetû tanári kar! Egy olyan hallatlan kegyeletsértést vagyok kénytelen a nagyérdemû testületnek a tudomására hozni, amely nemcsak felháborodással, hanem fájdalommal is eltölti keblemet. Amint hazánk nagy költõje, Jókai Mór írja, õseinknél, a varchonitáknál az anyagyilkosságot oly elképzelhetetlennek tartották, hogy szavuk sem volt rá, ezt a gonosztettet névtelen bûnnek nevezték. Uraim, mély megdöbbenéssel jelentem, hogy egyik megtévelyedett kartársunk, aki sorainkban ül, elkövette ezt a névtelen bûnt, elkövette a szellemi anyagyilkosságot! Engedelmet kérek.

A kolléga azért kért engedelmet, hogy szájára vehesse a vizes poharat az asztal közepére helyezett tálcáról. Mint gyakorlott szónok, a megszakítással is fokozni óhajtotta a hatást.

- Halljuk! Halljuk! - kiabáltak a kollégák. Sõt én magam is halljukoztam, nemcsak udvariasságból, hanem õszinte kíváncsiságból is. (Sõt az igazgatón kívül én voltam az egyetlen kíváncsi a társaságban.) Ki az ördög lehet az, e között a sok gentleman között, aki megölte az édesanyját. Magamra természetesen nem gondoltam, nem is gondolhattam. Elõször is, mert az én édesanyám még él, hála istennek; õ a levélhordó Kutyanyakon, ami nagyon szép állás volna. Csak az a baj, hogy darabszám fizeti a postamester. Mivel pedig Kutyanyak levélforgalmi statisztikájában egyetlen levél szerepel havonta: az, amit én küldök haza minden elsején, abba kénytelen vagyok beletenni a fizetésem harmadát. Másrészt, ha anyagyilkos volnék is, a szónok azt köteles volna nekem megbocsátani, hiszen nekem köszönheti nagy irodalmi sikerét. A Judaeus Apella nélkül nem írhatta volna meg a nagy feltûnést keltõ értekezését »Horatius antisemitizmusáról«, különös tekintettel a magyar ódaköltészetre. Igen nagy sikere volt, különnyomat is készült belõle, németre is le van fordítva (kéziratban). Igaz, hogy a tanulmány heves polémiára is okot adott, amelynek során kiderült, hogy Horatius maga is zsidó volt, ennélfogva az antisemitizmusa nem lehetett õszinte, dehát ezért igazán nem lehetett engem okolni.

Úgy látszik pedig, mégiscsak ezért kellett lakolnom. A szónok néhány korty ihlet után most már felém fordulva folytatta:

- Kérdezem a jelenlevõ megtévelyedett kollégát, meri-e tagadni, hogy Emese volt a magyarság õsanyja, mert az õ álmával kezdõdik nemzeti történetünk? És meri-e tagadni, hogy mikor két nappal ezelõtt hazafelé menet az Emese-egyesület mûvészi plakátjára tettem figyelmessé, amely e kisázsiai álmot ábrázolja, amelynek nyomán nagynevû elõdeink Ázsiából Európába költöztek, ezzel a kvalifikálhatatlan, léha megjegyzéssel válaszolt: »az álom nem lett volna nagy hiba, de tette volna inkább lutriba!« A nemzeti érzésem ellen intézett orvtámadás egy pillanatra megnémított, de amint elváltunk, rögtön föl jegyeztem ezt a példátlan blaszfémiát s két jelenlevõ kollégával tudom igazolni, hogy az szó szerint így hangzott el.

Nagy lárma támadt, az igazgató halálsápadtan rázta a csengõt, végre megkérdezte, hogy kívánok-e szólani.

- Csak azt vagyok bátor megkérdezni az elõttem szólott kollégától, hogy nem azon a napon történt-e az én sajnálatos elszólásom, mikor kolléga úr, mint a tanári könyvtár õre hazahozta a Jókai költeményeinek második kötetét, amelyet félévig magánál tartott?

- Kikérek magamnak minden meggyanúsítást! Imádom Jókait, s idei értesítõnk számára program-értekezést írok a költészetérõl, amiért alaposan kellett vele foglalkoznom.

- Bocsánatot kérek, azt én egy pillanatig sem vonom kétségbe. Csak azt legyen szabad még megjegyeznem, hogy az inkriminált rigmusokat én szó szerint idéztem hazánk nagy költõjének, Jókai Mórnak Emese õsanyánkról szóló költeményébõl, amelynek az az alapeszméje, hogy igen nagy kár volt nekünk Ázsiából kijönni. Enyhítõ körülményül szolgáljon a nevezett költõ javára, hogy nem most írta ezt a verset, hanem ötven évvel ezelõtt, amikor a közállapotok igen elkeserítõek voltak.

Némi zavart csend támadt, aminek az igazgató vetett véget, szemmel látható megkönnyebbedéssel jelentvén ki, hogy áttérünk a napirendre. Van szerencséje bemutatni a kultuszminiszter úr õnagyméltósága leiratát a pornográfia elleni küzdelem pedagógiai vonatkozásai tárgyában.

Ez máskor nagyon érdekes téma szokott lenni, amelyhez kor- és világnézeti különbség nélkül hozzászól mindenki, most azonban senki se hallgatott oda. Halk torokköszörülések, nem egészen véletlen könyökösszeértetések és tenyérbe hajtott homlok alól való összekacsintgatások tettek róla tanúbizonyságot, hogy a legõszintébb öröm a káröröm.

Az ülést a szokott amábilis konfusió fejezte be, amelynek során irodalomtörténész kollégám lépett meg elsõnek, mellõzvén az elköszönés formaságait. Amint elment, az igazgató újra összecsõdített bennünket.

- Uraim, baj van. Imént eltávozott kollégánk közölte velem, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalja az értesítõi programértekezést. Ki hajlandó most már feláldozni magát a haza oltárán?

Mindenki a szomszédját noszogatta, csak engem nem noszogatott senki. De mikor jelentkeztem, még meg is éljeneztek. Az igazgató majd megölelt. Látszott a szemébõl, hogy úgy veszi a dolgot, mint nekem kijáró elégtételt.

- Mi lesz a címe?

- A zámai csata és következményei.

- Mikor kapom meg?

- Az ünnepek után. Most legjobban ráérek.