5

Csak kint az utcán jutott eszembe, hogy reggel az ágyban, egészen más húsvéti programot csináltunk mi Diával: kankalinszedés a Kecskehegyen, kökörcsinszedés a Sashegyen, Adóniszszedés a Jánoshegyen. Csókszedés minden virágos kökénybokorban. Hímestojás-festés viaszeljárással. Hadd lássa az orosz menyecske, hogy értünk ám ahhoz itt is. Aztán azt is megígértem Diának, hogy megfoltozom az atlasz cipõjét, már abban viszem a Föltámadásra, meg húsvét hétfõjén a Gellérthegyre, búcsúra.

Hát persze, mindebbõl most már nem lett semmi se. Hannibál és Scipió letaposták vascsizmáikkal az egész húsvéti flórát. Csak Dia maradt meg drága, virágzó, mosolygó kökénybokromnak. Azt mondja, nem bán õ semmit, csak odakuporodhasson a lábamhoz, mikor írok.

Hanem azért azt hiszem, nagyon örült, mikor húsvéthétfõ estéjén eltakarodtak az asztalomról az öreg »pópák«, Livius, Polybios meg az újabbkori minisztránsgyerekek, akik ezeket az öreg mesemondókat kommentálták. Mink csak akkor mondtuk el egymásnak, hogy »Vosz Chrestos« és csak akkor hajtottuk be egymáson a húsvéti csókot. Igaz, hogy azt jó kiadósán.

- Te - mondom az asszonynak, ahogy kisimogatom a haját a szemébõl -, nem kívánkozol most haza? Nálatok ilyenkor keresztényi kötelessége az embernek mindenkit megcsókolni, akivel találkozik?

- Ej, házi-kutya - »kutyaházit« akart mondani, miközben meghúzta a fülemet -, azért gondoskodtál te róla, hogy itt csak olyan vén medvékkel találkozzak, mint a Scipió, meg a Hannibálod?

Még a kezében volt a fülem, mikor kaparássza valaki a kilincsünket. Ugyan ki lehet az ilyen késõ este, ebben a vadidegen városban, ahol mi a világon senkivel se járunk össze. (Utóvégre nem szedhet az ember minden vizitelõt az ölébe, márpedig egyéb megoldás nemigen van olyan helyen, ahol két székbõl áll az egész komfort, azt is a saját terveim alapján készítettem valódi uraságoktól levetett ládákból. Tudniillik a padláson valami gyógynövénykereskedõnek a raktára volt s annak az inasai rövid úton szállították le a megvett üres ládákat.) Nem zengett éppen õsi magyar vendégszeretet a hangomban, mikor azt mondtam: »szabad!« De mikor a vendég belépett, bizony úgy megörültem neki, hogy mindjárt oda cuppantottam a képére a »vosz Chrestos«-t.

- Hozta isten Rózsi fiam, mi jót hozott nekünk?

- Hát ezt hoztam-e! - tett le az asztalra egy fonatos kalácsot - meg ezt is hoztam, ni!

Azzal kinyújtotta a kezét az ajtón és berántotta az udvarról a Jánost. A taszigálós Jánost, mind ez ideig egyetlen pátrónusunkat a hazai földön.

- Ne, ezt meg nekem küldte a jó isteni - nevette el magát Dia, s most meg õ adott húsvéti csókot a fináncnak, de kettõt. Az egyiket azért, mert ez kijárt Rózsiért, a másikat meg mit tudom én miért. Filológus vagyok én, nem pszichológus. A rómaiak nem ismerték a csókot. Már nem azt a kellemes ténykörülményt értem, amely vörös fonálként húzódik végig az emberiség történetén, hanem magát a szót. A latin úgy hívja a csókot, hogy »osculum«, »szájacska«. Tehát Dia szájacskát adott a fináncnak. Nem sajnáltam szegénytõl, legalább életében egyszer fõszemlésznek érezhette magát.

Amúgy úgyse lehetett rá semmi kilátása szegény fejének, hogy majd õbelõle is csillagos János lesz valaha. Háromszor is nekirugaszkodott már az ábécének, de sose jutott tovább annál, hogy »úr, ír, rí, úr ír«. (Az se volt ám úr, aki ezt kitalálta. Aki »úr«, az nem ír! Tudja ezt minden írástudó ember.) A káplán már a fonomimikát is kipróbálta a János eszmetehetségén (ezt a szép szót is tõle tanultam) - de az õ feje még ezt sem vette be. Mikor a fülét kellett volna megfogni, akkor az orrához kapkodott és mikor a homlokáról kellett volna a legyet elhajtani, akkor a hasán morzsolgatta a mundérgombot a kincstári cérna erõs veszélyeztetésével.

- Márpedig, ha írni, olvasni meg nem tanulsz, akkor a próbaesztendõd után oda mehetsz, ahol a part szakad - mondta neki a fölöttes hatósága.

- Márpedig én inkább leteszem a panganétot, de engem kukorékolni meg kását fújni ne tanítgassanak - jelentette be János a fölöttes hatóságának a véghatározatot.

Mivel a próbaesztendõ most már a vége felé járt, János lejött húsvétolni Pestre, hogy a Rózsi segedelmével valami olyan polgári foglalkozás után nézzen, ahol nem macerálják az embert a tudományokkal.

Ha követválasztásos idõ lett volna, akkor tudtam volna valami nekivaló pályát ajánlani Jánosnak, így azonban csak azzal biztattam, hogy becsületes ember a jég hátán is megél. Aztán mikor eljóéjszakáztak, utánaszóltam, hogy csak nekem szóljon ám megint, ha szerelmes levelet akar íratni!

- Hiszen csak az kellene! - karolt bele Rózsi nevetve. - Majd megtanítanám én a betyárt a nyújtófával úgy, hogy mindjárt elmondaná az ábécét.

János kihúzta magát, mert rendkívül emeli a férfi önérzetét, ha nõi ajak betyárnak nevezi. De énhozzám is volt ám elismerõ szava Rózsinak!

- A tekintetes úr meg úgyse tudna többet olyan szép levelet írni! Azóta mindig itt hordom a kebelemben.

Kerek fekete szeme megcsillant a holdfényben, ahogy alma-piros arcát visszafordította.

- Te - mondom Diának, ahogy becsuktuk az ajtót -, észre se vettem eddig, hogy az a Rózsi egész jóképû némber volna, ha a többit nem nézné az ember.

- Én meg azt néztem, hogy milyen formás szája volna ennek a legénynek, ha az a nagy rozmár-bajusz el nem takarná - tromfolt vissza Dia.

- Na - csücsörítettem elõre az ajkam -, azt hiszem, szép szájért nem kell a szomszédba menned.

- Hát, ami azt illeti - nevetett Dia a szeme sarkából -, én a tiédnek a felét elengedném l

- Mit? - húztam össze a számat. - így is kisebb, mint a tied!

- Próbáljuk össze!

Miután több ízben mértéket vettünk egymás szájáról, megint visszatértem a fináncra.

- Te, én azt hiszem, hogy ez a János éppen úgy beletartozik az életembe, mint Hannibál, õ szedte ki a csizmámból Hannibált, mikor hazaértünk, s most éppen azon a napon jelentkezett újra, mikor Hannibált feltámasztom haló poraiból. Nem érdekes?

- És neki is olyan bunda-bajusza van, mint Hannibálnak - rúgott Dia a papucsa hegyével Montanarinak az asztal alá söpört könyvére, amelyben benne van a nagy pun állítólagos képe. (Szerintem, ez a másik Hannibált ábrázolja, az admirálist, akit a saját emberei feszítettek keresztre Szárdiniában, mikor Duillius elcsáklyázta a flottáját. Az a borbélycímerbe való császárszakállas tengeri borjú, akit ez ábrázol, nem kelhetett át az Alpeseken.)

- Csacsikám - állítottam meg Dia lábának karcsú ingáját -, te nem tudod, milyen fordulópont volt az emberiség életében a zámai csata. Látod, ha akkor Hannibál veri meg Scipiót, nekem talán most nem lóg üresen az egyik kabátom ujja, s te tudod azt, amit így sose fogsz tudni ebben az életben: hogy milyen érzés az, mikor egy asszonyt két karral ölelnek át. S akkor nekem se kellene mindig arra gondolnom, mikor megölellek, hogy nem vagy jól bekerítve s nagy baj lehet még egyszer abból.

Most már Dia mondta nekem azt, hogy csacsi vagyok - és megcsókolta az üres kabátujjat.

- Hát, hogy volt az a zámai csata?

- Úgy, mint hogyha én kiállnék birkózni a Jánossal és addig zötyögtetnénk egymást, míg parasztökle be nem törné az én szép, finom koponyámat.

- Csakhogy ennek a drága szép finom koponyának van ám annyi esze, hogy nem megy neki annak a vastag-csontú medvének! - helyezkedett Dia történetfilozófiai álláspontra és olyan helyen adott oltalmat a szóban forgó koponyának, ahol az igen szeretett tartózkodni.

Nem tudom, Diának ilyen intervenciója mennyiben befolyásolta volna a zámai csata sorsát - bizonyos, hogy õ abban az idõben istennõ lett volna -, de azt nagyszerûen kifejtettem tanulmányomban, hogy a világ képe egészen másképp alakult volna, ha Zámánál Ábel teríti le Káint. Mert Ádám fiainak örökös versengésében kétségtelenül Karthágó volt a finom szellem, a messzi horizontokig érõ ész, a világokat átfogó civilizáció, a puha és rafinált Ábel, és Róma volt a nyers és durva Kain, a korlátolt kecskepásztor, aki zöld gallyakból rakta a tüzet és csodálkozott azon, hogy füstje nem száll az ég felé.

Bár a jegyzeteim nyilván rég eladták makulatúrának a felsõbb hatóságok, mint más megsemmisítésre ítélt corpus delictiket, Hannibál igen meg lehetett velem elégedve. Mindent megtettem érte, ami tõlem telt. Még a nyomdába is személyesen mentem korrektúrát csinálni, nehogy sajtóhibák tegyék csúffá a pun Napóleont, akit én olyan szépen megtisztogattam a római hisztorikusok keze szennyétõl. Pedig húzódoztam a nyomdától, mert azt hittem, hogy ott mind olyan elkeseredett, mérges rabszolgák vannak, mint amilyeneknek azokat a scriptorokat elképzeli az ember, akik éhen-szomjan sokszorosították Horatius ódáit a circei osztrigáról meg a falernumi bort szikráztató kráterekrõl. Nagyon meglepett, hogy a nyomdaigazgató milyen jól táplált, hasbavállas emberke, és nagyon jólesett, hogy olyan szívélyesen fogadott. Persze, aki betûk közt él, az éppen olyan magától értetõdõen intelligens, mint ahogy a molnár lisztes, és valószínûleg a tanulmányomat is olvasta már a levonatban, sõt talán már kéziratban is élvezte. Hiszen átment a kezén, s aki abba belenéz, az le nem teszi a »Használt és idézett forrásokig.«

Bemutatkoztam neki, ez és ez vagyok, Hannibálról írtam egy kis értekezést, talán a névre tetszik is emlékezni...

- Hogyne, hogyne - nagyon örülök, mivel lehetek szerencsés szolgálatára lenni?

- A kefelevonatokat, ha szabad volna átnéznem, sok a görög és latin idézet...

- Te fiú! - intett oda egy álmos nyomdászinaskát - szaladj a korrektor úrhoz, mondd meg neki, hogy itt van Hannibál tanár úr, valami görög históriának a levonatát kéri. Han-ni-bál tanár úr, megértetted, te állat!?

Ez volt az elsõ siker, amihez Róma rettegtetõje hozzájuttatott. Valami szimbolikus jelentõségét találtam annak, hogy az a kövér rabszolgafõnök éppen rabszolgának nevezett ki. Csakugyan van valami hannibálos abban, amit csináltam. Szembeszállni a világtörténelemmel, nem a kisbetûssel, hanem a nagybetûssel, amit a kultuszminiszter engedélyezett a középiskolák negyedik osztálya számára: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken. S talán Hannibálnak is voltak olyan késõn támadt scrupulusai, mint nekem. Méltó keret-e ilyen tudományos szenzációhoz egy középiskolai értesítõ. Nem lett volna-e jobb a Budapesti Szemléhez menni a cikkel? Vagy nem kellett volna-e várni vele, míg olyan helyzetben leszek, hogy egy-két részletkérdésnek alaposabban utánajárhatok? Például sok homályt tisztázna egy ásatás a zámai csatatéren s Dia is nagyon örülne egy tuniszi kirándulásnak. Ostobaság. Elõször is, azt se tudjuk biztosan, hol volt Zárna, másodszor, az állatkertbe is gyalog mentünk ki Diával, mert kettõnknek nagy rubrika lett volna a villamosköltség. Most már majd igen, ha a tanulmányom napvilágot lát.

Az a legkevesebb, hogy egy fizetési osztályt ugrok. Talán a kormány ki fog küldeni tanulmányútra Karthágóba. Esetleg a külföldi akadémiák szólítanak föl rá. Persze, nem tudják a címemet, kénytelenek lesznek a Magyar Tudományos Akadémiának írni. No, az nagyszerû lesz, mikor Berzeviczy Albert fûtõi-fától kérdezgetni fogja, hogy »kicsoda ez az ember? Hogy nem szóltatok nekem errõl eddig? Utóvégre én nem kísérhetek mindent figyelemmel, de mégis különös, hogy ezt a nevet sose hallottam, úgy látszik, ezt még senki se érte plágiumon«.

A kétségeimet nem közöltem Diával, de az álompalotához együtt hordtuk a köveket. Péter-Pálra építettünk olyan Turris Maecenatianá-t, hogy abban még hintaszék is volt. Csak azon nem tudtunk megegyezni, hogy milyen színû plüss legyen rajta a takaró. Dia vöröset, én meg attikai ibolyaszint ajánlottam, de az nem tetszett Diának, mert ez a szín annak a kievi kolostornak a gyóntató papját juttatja eszébe, amelyikben nevelkedett. (Ohó, gyere, gyónd meg csak, micsoda penitenciákat szabott neked ez a trifurcifer?! De lélekre!)

Péter-Pálkor hazavittem neki az értesítõt s mutattam a tábláját:

- No, nézd, ez a tengerszín, tetszene neked takarónak?

- Ez tengerszín? De hiszen ez bõrszín.

- No igen. Homerosnál az a tengernek a jelzõje, hogy »borszínû«.

- Aha! - nevetett Dia, azért voltak hát részegesek mindazok a görög tengerészek, akik a Krímben megfordultak. Szárazon is mindig tengerszínt akartak látni.

Végre is abban egyeztünk meg, hogy a takaró egyik oldala lilásvörös lesz, a másik meg vöröseslila.

- De hát mikor gondolod, hogy bútorozkodhatunk?

- Azt hiszem, két héten belül tele lesz nevemmel az itthoni sajtó. Holnaptól kezdve mindenesetre figyelemmel kísérjük a lapokat. Két trafikot is tudok a hídfõ körül, ahol szabad megnézni az újságokat. Majd megosztozunk rajtuk.

De úgy látszott, hogy az egész mai kor fináncszemmel nézi az ókort. Álompalotánk tornyai egymás után omladoztak be. Egyszer, amint hazaértem az újságböngészésbõl, észrevettem, hogy a falról eltûnt Hannibál kétes hitelû portréja, amit Dia kivett a Montanari könyvébõl és belerakott a nádkeretbe, amelyet sajátkezûleg szerkesztettem védõszentünknek. Bántott a dolog, de nem mertem szólni. Be kellett látnom, hogy Hannibál förtelmesen viseli magát.