|
A pesti hídfõig kétszer is elmondtam
magamban a beszédemet, s egyre biztosabbra vettem, hogy miszlikbe vágom vele az
egész tao-tájt vagy kurul-tájt, vagy a macska tudja jobban, minek tisztelik a
kánok ivadékai a parlamentjüket. Ha aztán Góg és Magóg hadaival elbántam,
illetékes helyrõl könnyen megszerezhetem az elégtételt.
De nini, hátha mielõtt a Krethi és
Plethi elé állnék, megtudnám, hogy mit gondolnak rólam az illetékes helyen?
Elszántam magam, hogy fölmegyek a minisztériumba, szót értek a pártusok elõtt
az európai emberekkel.
Sose láttam ugyan, akihez készültem,
de hallomásból úgy tudtam, hogy õ a legeurópaibb szittya és õ az a
szalonna-fölsõ, aki mindenrõl jó. A klasszikussal szólva: »Nyelvbúvár, szónok,
ír, fest, tud jósolni, kenni, jól kötelentáncol, törvényt hoz, népet igazgat.« Olyan sokoldalú ember hírében áll,
hogy egy vicclap egyszer tetrakontraoktaédernek rajzolta meg. (Tudniillik, a
kartonpapírból készült mértani testek között ez az, amelyiken legtöbb oldal
takarja be az ürességet. Sok papír kell hozzá, és annak a ragasztásához sok
kovász. Én, mint rajztanár, hatályon kívül is helyeztem, és csak olyan
növendékkel készíttettem el, akinek lisztkereskedõ van az atyafiságában.)
Nohát, ez a tetrakontraoktaéder lesz
az én emberem!
Kérdem a portást a minisztérium
kapujában, fönt van-e már az illetékes mértani idom? A kérdésre kérdéssel
felel: Hogy hányadik fizetési osztályban van az az illetõ uraság?
- Tán ügyosztályt akart mondani, öregem?
Nem akart õ, erõsítette a janitor, hanem
fizetési osztályt. Merthogy õ nem kapus. Irodaszolga a népjólétiben, aktát
hozott és a kapus megkérte, hogy vigyázzon a házra, míg õ megautóztatja egy
kicsit az unokáit. Személy szerint tehát itt senkit nem ismer, de annyit tud,
hogy mindenki a fizetési osztálya szerint jár fel a hivatalba. Ki mentül
magasabb, annál késõbb. Ez a törvény Dunán innen, Dunán túl.
Kisütöttük, hogy az én emberem fizetési
osztályának körülbelül az egy óra felel meg, tehát szerencsét próbálhatok.
Szerencsém is volt. Ott találtam, csak egy kicsit várakozni kellett, mert
vendége volt. A lictor, aki az ajtóban állt, azt mondta, hogy valami angol
újságíró van bent nála villásreggelin.
- Jön ide kérem, mindenféle nemzet, angol,
francia, olasz, holland, az isten se gyõzi õket.
Nem mondta, hogy mivel, én meg nem
kérdeztem. Annyit én is tudok az illendõségrõl, hogy a nagy urak szolgáinak a
leereszkedésével nem szabad visszaélni.
Ahogy a mr. Nemtomki kijött, megláttam a
nagyúr mosolygó arcát. Amikor engem állított elõ a lictor, akkor már nem
mosolygott. Hûvösen fogadott, de nem udvariatlanul, nem ültetett le, de
legalább õ is felállt.
- Mivel szolgálhatok?
Mikor elmondtam neki, micsoda krédóba
kevertek engem Pilátusnak, felcsillant a szeme.
- A, ön az? Az ön témája engem is érdekel.
Nem olvastam, de hallottam róla. Én is többször foglalkoztam a Krisztus
elõtti második század véres üstökösével, aki kétségtelenül pregnáns kifejezõje
volt a nacionalizmus eszméjének. Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a
tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem
elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet. De intelligens embernek azt mutatni
is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar
nemzeti alapra...
- De
könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni - tettem
egy sápadt ellenvetést.
- Téved tanár
úr! - lépett közelebb hozzám. - Mindenbe bele lehet és egy kis csalafintasággal
bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipió. Ugyebár erre
bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit csángósan hangzik? Hazai magyar
nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyû olyan
etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió,
Csipijó, azaz Csípi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.
Az elõbb
sápadt voltam, most már kezdett a vér a fejembe tódulni.
- De
engedelmet kérek...
- Várjunk
csak, barátom. Hannibál, Hannibál - ...Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam
is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak,
az ókor degenerált franciái úgy fogják fel a háborút, mint egy bálat. Rendkívül
jellemzõ a mentalitásukra, hogy a fõistenüket is Bálnak hívják. Ugye mennyi
magyar kölcsönszó, már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott
volna rá, akkor a mindig gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre. A
nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiájának.
Ért ön engem?
Nagyon
barátságosan kapaszkodott a vállamba. Egy lelkesedés volt az egész ember, a
fülehegyéig. Csakhogy énbelém akkor már belém bújt a Bál ördöge. Elnevettem
magamat.
- Hogyne
érteném. Hallottam én már ilyesmirõl gólya koromban. Tarquinius, azaz Tar-quin,
vagyis Tárkony, ami Tarkán, vagyis kopasz fõnök.
- Aha, ön a
Jules Martha könyvére gondol, az etruszkokról! Ismerem, érdekes könyv.
- Nem arra
gondolok én, instálom, hanem a Kakas Márton nagy naptárára, ami minálunk
megvolt a padláson. Kakas Márton már a Bach-korszakban önérzetre nevelte a
nemzetet azzal, hogy Nabukodonozor is magyar volt, meg Salmanassár is. Az egyik
Nagy bunkóval hadonászó úr - a másik meg Nagy szalmaszár. Halhatatlan magyar
típus mind a kettõ.
- Maga pedig
mételyes vörös! - harsant rám a »kedves barátom«, pedig õ volt
olyan vörös, mintha csalánba esett volna a képével.
Hátat
fordított, dühösen legyezgetve magát a zsebkendõjével, én pedig úgy bevágtam az
ajtót magam után, hogy bizonyosan lekéredzkedett a szemöldökfa fölül a vakolat.
Ebbõl megláthatta a nagy Szalmaszár, hogy mégse vagyok én teljes híjával a
magyar karakternek.
Hanem aztán
lent az utcán megcsendesedtem. Hová a poklok fenekére menjek én mármost? A
könyvtárban már nekem semmi keresnivalóm sincs, mert az bizonyos, hogy a tudomány
meg én nem eszünk többet egy tálból. Hiszen az ajtót nemcsak a nagy bunkóval
hadonászó úrra csaptam rá, hanem a kenyeremre is. Tudta azt már Seneca is, hogy
»fulmen est, ubi cum potestate habitat iracundia.« »Ahol a harag a hatalom
nadrágjában jár, ott mindig kéznél van a ménkü.« Tisztában voltam vele, hogy
engem már meg is ütött, most már csak az a kérdés, hogy énmiattam nem csapják-e
ki Hannibált is az ország összes középiskoláiból.
Jó darabig
csavarogtam az utcákon, körülbelül abban a lelkiállapotban, amelyikben a bukott
vezér lehetett a zámai csata után. De azt hiszem, azért Hannibál is csak
megebédelt, amikor megéhezett. Leültem a Deák-szobor talpára és kihúztam a
zsebembõl a menázsit. Rosszat sejtettem, ahogy bontogattam a rajzpapírt és semmi
áruló zsírfoltot nem láttam rajta. Micsoda puritán étel lehet az, amely ennyire kerül minden feltûnést?
Bizony, ez nagyon kis probléma, de az ember ilyenekkel bugyborékol vissza az
életbe, mikor a nagy problémák a víz alá buktatják.
Hát, lekváros kenyér volt a
papírban, két karajka, szépen összeborulva a ragadós oldalával. Én igazán nem
vagyok az az ember, aki metafizikát csinál a lekváros kenyérbõl is, de most
akaratlanul a végokok tudományára terelõdtek gondolataim. Ha Schopenhauer meg
nem elõzött volna, hajlandó lettem volna értekezést írni az élet semmiségérõl
és gyötrelmérõl, amit az én szememben már ifjúságom hajnalán is a lekváros
kenyér szimbolizált. Már akkor is áhítatos tisztelõje voltam Plafonnak, de azt
sejtettem, hogy Sokrates halálának körülményeit tévesen jegyezte fel az utókor
számára. Nem bürök lehetett az, amivel az igazság bajnokát megetették, hanem
valami híg dzsem. Persze, biztosan még akkor nem tudtam, mert a kutyanyaki
dzsemet lekvárnak hívták, s az szilárd halmazállapotú, masszív, magában is
harapható anyag volt, amely levált a kenyérrõl, ha az ember a falhoz veregette.
Most már azonban tisztán láttam magam elõtt Sokrates halálát. Az attikai bürök
ilyen pesti dzsem lehetett, ilyen savanyú, keserû, émelygõs, földi bodzából
possajtott bolti pempõ, amely lassan keveredett a filozófus vérével, azért
tudott még a bevétele után is félórás disszertációt tartani a
halhatatlanságról. Szilárd meggyõzõdésem, hogy a metafizika eredetét a rossz
konyhában kell keresni. Azok a gazdag csiszlikek, akik Sokratest halálra
ítélték, fenyvesrigót vacsoráztak fuvolaszó mellett, thusosi bort ittak rá és a
táncosnõk lábáról cseréltek eszmét, nem a lélek halhatatlanságáról.
Mivel szakítottam a klasszikusokkal,
akik romlásomat okozták, nem tartottam kötelességemnek Sokrates példáját
követni és visszacsavargattam a lekváros kenyeret védõburkába. Gondoltam ugyan
rá, hogy talán az ég madarainak táplálására kellene fordítanom, és kísérletet
is tettem rá, hogy feldobom a haza bölcsének érc ölébe, de az elsõ kísérlet nem
sikerült, a másodikat meg nem mertem megkockáztatni. A rendõrposzt nagyon
gyanakodva nézett rám, s meg is állított, ahogy a motyómmal a hónom alatt
elhaladtam elõtte.
- Mit akart az úr azzal a szoborral? A
conscia mens recti nyugalmával mutattam neki a lekváros kenyeret.
- Kedves biztos úr, egy bölcse van a
hazának, akit nem is kell félteni, hogy megtagadja a múltját, hát csak nem
gondolja, hogy azt is fel akarom robbantani?
Lecsellengtem a vízpartra, odakuporodtam a
legalsó lépcsõre és belebámultam a sárgászöld tükörbe. Pedig nekem se vízbe, se
tûzbe nézni nem jó, mert mind a kettõben igézet lakik és én annak nehezen tudok
ellenállni. Valami õsi ösztön hajt a lelék felé, akik a vizek fenekén
hancúroznak és az láttat velem táncoló lidérceket a tûzben is. Talán az õseim
sámánok lehettek sátoros korunkban és addig bûvöltek vízzel és tûzzel, míg a
törzs népe vízbe nem hányta vagy tûzbe nem dobálta õket, mikor Ukkó isten
rosszkedvû volt és nem adott halat meg menyétkét. Talán most is õk morognak fel
rám a Duna fenekérõl, hogy »gyere haza gyerek, majd meglátod, hogy ide nem
jönnek utánad a kánok meg a mirzák!« Kutyanyakon nem volt ilyen nagy víz, de
azért abba is bele lehetett fulladni és a lelék már ott is csalogattak, hogy
ugorjak közéjük. Csakhogy a lóúsztatóban piócák is laktak, azoktól pedig
féltem, azért nem mentem le a lelékhez, de játszani nagyon szerettem velük. Ha
kerek, lapos kavicsot dobtam a vízre, azt négyszer-ötször is
visszapattantották, míg a többi gyerekét mindjárt lekapták magukhoz. A
pajtásaim mindig irigykedtek rám, hogy én jobban tudok »szõni«, mint õk, de én
tudtam, hogy ez csak azért van, mert a lelék énvelem jobban szeretnek játszani.
Ahogy egyre közelebb csúsztam a vízhez,
olyan együgyû gondolatokkal, amelyek talán nem illettek volna a klasszika-filológia
doktorához, de természetszerûleg ébredtek fel a munkanélküliek statisztikájának
egyik alanyában, megcsörrentek a zsebemben a hadimonéták.
- Nini - mosolyodtam el -, ugyan tudnék-e
még »szõni«?
- Platy! Platy! Platy! Platy! - bronz,
vas, kisezüst, nagyezüst, egymás után potyogtak a vízbe. De a lelék nem
pattantottak belõlük vissza egyet se. Térdemig csapó haragos hullámmal üzenték,
hogy nem detaillokban kellek nekik, hanem angróban.
- No megálljatok - álltam fel -, mindjárt
megkaptok, csak elõbb hazamegyek az asszonyért, elhozom azt is. Összefogódzunk,
jó szorosan, aztán Kustendséig meg se állunk. Ott is csak addig, míg hírt adunk
Ovidiusnak, hogy most már megírhatja Jázon és Medea hazatérését Kolchisba. Igen
szép költõi elbeszélés lesz belõle, pályázhat vele a Nádasdy-díjra.
Ahogy a lépcsõ tetejére értem, nagy
csõdületet találtam a vaskorlátnál. Izgatottan mutogattak az emberek a vízre és
összevissza kiabáltak.
- Hulla, hulla! Koponya az csak! De bizony
hulla! Persze, megint ismeretlen holttest! Disznóság! Telefonálni kellene a
rendõrségnek!
Egy nagy sárga fej bukdosott a hullámokon.
Néha megállt, mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e még idefönt nézelõdni,
aztán megint csak nekilódult. A híd felõl lecsapott rá egy varjú, de alig
vágott hozzá, mindjárt elrepült.
- Biztosan megint egy összedrótozott
zsidónak a hullája! - vetette közbe egy uborkás kofa a divatos faji kérdést.
- Igaza van! Az az csakugyan! -
erõsítették a jobb szemûek. Amire a hadrakelt seregek leszereltek, de az
izgalom egyre fokozódott.
A halálfej lebukott a víz alá, éppen mikor
az egyik úszóházból valaki utána vetette magát.
- Csáklyát kellene hozni! - ajánlgatták. A
fej megint felmerült, a koponya-halász magához rántotta két karjával, aztán
fülig szaladt a szája a nevetéstõl.
- Fogják meg! - röhögött ki a partra és
nagyot lóbálva a jobb karján, felhajította a koponyát.
Az emberek szörnyülködve szétrebbentek és
az aszfalton nagyot pukkant egy félig rothadt tök. Az érdeklõdésnek egyszerre
vége volt, a publikum elégedetlenül távozott, volt aki reménykedve
vissza-visszanézett, de a tök makacsul állta az egy helyet. Igaz, hogy akkor se
igen csinált volna mást, ha koponya lett volna, de azért a töktõl mégiscsak
rossz néven vették az emberek, hogy fejnek tetteti magát.
Egy ember azonban nemcsak visszanézett,
hanem vissza is fordult, a hóna alá kapta a »gondolatok elhagyott dómját« és
elbice-bócázott vele a villamosmegállóig. Csak akkor kaptam észbe, mikor már
elnyikorgott vele a kocsi, hogy nini, hiszen ez a Menyus volt, a mi Menyusunk!
Nézem a hajóállomás óráját: négy óra.
Abbiz isten, most fonják nekem a lángostort a tornacsarnokban! De már oda
mégiscsak elmegyek, csupa becsületbõl is. Ha már betanultam a filippikát, nem
viszem le a lelek közé. Aztán különben is, meggondoljuk még ezt a vízi utat.
Nem tudom én, a lelkemre merjem-e venni, hogy derék honpolgárok az én kobakom
miatt bicskát eresztgessenek egymásba.
A tudományok csarnokán semmi se mutatja
kívülrõl, hogy belül történelmi esemény játszódik le. Ha csak az nem, hogy a
kapuban elhagyatva állott a cipõpucoló standja.
- Ejnye - néztem körül -, hát ez a jó
ember itt meri hagyni ilyen gazdátlanul a keféit meg a kenõcseit? No, akkor
mégse lehet ez a Budapest olyan bûnös, ha már a cipõpucolók is úgy bíznak az
õsi erényben!
Ahogy ott ácsingózok, lesuttyan az útszéli
fáról egy szurtos kis fityfiritty, begurul a kapu alá és besüvölt a
tornacsarnok irányába:
- Hé, Gazsi bácsi, van egy pasas!
- Van, ángyod térde! - lódítottam odább a
cipõfényesítõ gyakornokot. (Mert bizonyos, hogy legalább ennyi címe van.) Hát
már engem is úrnak nézel, te bórembukk? Hol a majsztered?
- Ott bent eszi a frász, ni!
- Mit csinálnak ott?
- Nem tom. Sokan vannak. Alighanem ütik a
zsidót.
No, azt meg kell adni, hogy nagyon csendben
ütötték. Morognám barátom ugyan kitett magáért, az összes nemzeti táncokat
eljárta, míg a »határozati javaslatot« felolvasta - már ott tartott, amikor besompolyogtam a szertornatudományok
templomába -, de a szittyák sehogy se akartak parazsat abrakolni. Az ünnepi
csendet nem zajos helyeslések zavarták, csak elkeseredett ásítások. A mirzák és
kánok nagyobb része édesdeden aludt. Mikor az elõadó végre föltette a kérdést,
hogy el méltóztatnak-e fogadni a határozati javaslatot, az igaz hazafiak csak nagyon
szórványos és nagyon kényszeredett »elfogadjuk«-kal válaszoltak. De hát nem is
csoda. A határozati javaslat az volt, hogy az országháborító értesítõbõl, az
összes társadalmi egyesületek bevonásával máglyát kell rakni a Vérmezõn.
Máglyát rakni a kánikula derekán, harmincötfokos melegben, mikor a békasó is
magától izzad! Az egyik kán - kövér, jómódú mézeskalácsos - pótindítványt
terjesztett be, hogy a határozat csak a jövõ év januárjában hajtassék végre,
amikor a máglya nemcsak intõ példa lesz a destrukciónak, hanem legalább a budai
szegény gyerekek is melegedhetnek nála.
Egy másik kán azonban - mindjárt kiderült,
hogy fa-kereskedõ volt - a határozatot legkésõbb Szent István napján végre
akarta hajtatni. Nem akar senkit se gyanúsítani, de szerény véleménye szerint
az anarchiának tesz szolgálatot, aki ennek a nagy horderejû határozatnál) a
végrehajtását halogatja. A mézeskalácsos nagyon röviden, de velõsen kívánt
nyilatkozni. Neki se kenyere a gyanúsítás, de az õ szerény véleménye szerint a
kántárs a maga üzleti érdekeit félti a téli ingyen máglyától. Végre, õ meghajol
a többség határozata elõtt. De kérdi, nem lehetne-e ezt a megtorló intézkedést
ezáltal is emlékezetessé tenni a tanulóifjúság körében, hogy ez alkalommal
jutányos árban beszerzett mézeskalácsot osztogatnának szét a jelesebb
elõmenetelû növendékek között?
- Szavazzunk! Szavazzunk! - kiabálták a
kevésbé érdekelt szakmák. Egy petróleum-nagykereskedõt, aki azirányban tett
módosító javaslatot, hogy a hatás fokozására minden értesítõt külön locsoljanak
le petróleummal, azzal hurrogtak le, hogy õ még csak mirza, s a mirzáknak nincs
indítványozó joguk. Ez ellen többen hevesen tiltakoztak, s mivel attól féltem,
hogy a tiltakozás ürügye alatt a többség elhagyja a tudományok csarnokát,
felugrottam a pódiumra, Morognám barátom mellé és felemeltem a karomat, mint
Agamemnon a megkeveredett achájok és argivok felett.
- Patres és conscripti! Akarom mondani,
tiszteletre méltó kánok és mirzák! Én vagyok az az országpusztító kalefaktor,
ezzel a fél kezemmel, akit az önök bölcsessége máglyára szentenciázott!
Ebben a pillanatban, mikor minden száj
rámtátódott, nagyot koppant valami a pódiumon.
- Bomba! - ordította el magát Morognám
barátom és a teremben õrült kavarodás támadt. Mindenki egymás hegyen-hátán
szaladt az ajtó felé.
- Nyugalom, uraim! - ordítottam én is és
felemeltem a pódiumról a változatos pályafutású rothadt tököt. Tessék idenézni!
Úgy látszik, valamelyik jelenlévõ tisztelt polgártársunk elvesztette a fejét!
Olyan forgatagos nevetést a tatárjárás óta
nem látott Hunnia, mint amilyennel a kánok és mirzák visszafordultak. Csak
Menyus somfordált ki, mint a leforrázott macska, feldúlt lelkiállapotának úgy
adván kifejezést, hogy lerúgta a lépcsõrõl tulajdon kis varasbékáját.
De nekem most már nem Menyus volt a fontos,
hanem a fõkán, a Batu kán, az én kedves konskolárisom. Õ is el akart oldalogni,
mert parlamenti gyakorlatból tudta, hogy aki a neveltetés kötelén fogja az
embereket, az oda is elvezeti õket, ahová nincs mehetnékjük.
- De nem úgy van az, kedves képviselõ ûr!
- fogtam marokra a mellén a selyeminget. - Addig innen el nem megy, míg ez
elõtt a nagyérdemû közönség elõtt nem tisztázzuk a kérdést, hogy Scipio volt-e
a jobb hazafi, vagy Hannibál. Én nem adok az akadémiára, se nemzetgyûlésre
semmit, hanem ezekre a jelenlévõ urakra adok, mert ezek sine ira et stúdió
ítélnek!
- Úgy van! - dördült meg a mézeskalácsos
hangja és utána fölhangzott az elsõ zajos helyeslés. - Halljuk! Halljuk!
Elõször is tessék elereszteni az ingemet!
- rángatózott a Batu kán, akárcsak Galvani békája - engem véd a képviselõi
immunitás...
- Tessék! - eresztettem el a prédámat,
akit már vert a halálveriték. Pedig még csak most kezdõdött az inkvizíció! -
Mindenekelõtt sorolja fel a képviselõ úr a római császárokat: Augustus...
- Uraim! - fordult lihegve a boldogtalan a
hívei felé - az idõ nagyon elõrehaladt... máskor nagyon boldog leszek
rendelkezésükre állhatni, és meg vagyok róla gyõzõdve... illetve meg lehetnek
önök gyõzõdve... vagyis beláthatják önök... hogy nekem most nagyon sürgõs ankétom
van. A haza üdve kívánja távozásomat... okvetlen vigyáznom kell a nemzet
érdekeire... a marhakiviteli ankét... tetszik tudni, okvetlen ott kell lennem.
De ezt már az ajtóból mondta, s nem
hallotta, mikor valamelyik próbamirza utána kiáltott, hogy »maradjon is ott.«
A próbamirza nem az osztatlan közóhajnak
adott kifejezést: többen pisszegtek, mint helyeseltek neki. Most már ez nekem
igen mindegy volt, mert az ütközetet kétségtelenül én nyertem meg. De, ha már
benne vagyok, gondoltam, nem ismétlem meg Hannibál hibáját, aki nem használta
ki a cannaei gyõzelmet. Én bizony kihasználom az enyémet, ha semmi hasznom nem
is lesz belõle. Azt már elértem, hogy Batu kán megfutamodott: most megmutatom,
hogy még tevehajcsárnak se veszik be többet a »Három Dudásba«. Fülemben voltak a szavai: »Hja barátom,
ez a politika!«
- Uraim! - emeltem fel újra a karomat -
csak egy perc türelmet kérek. (Halljuk, halljuk!) önök bizonyára igen jól
tudják, hogy ki volt Hannibál. (Tudjuk, tudjuk! - egy cérnahang azt kiáltotta,
hogy »portás«.) Igen, jól van értesülve a tisztelt polgártárs, mert a nagy
államférfi és hadvezér változatos pályáját csakugyan, mint portás kezdte meg. A
közpolgári osztály, amelynek példát adott arra, hogy becsülettel és
szorgalommal az egyszerû ember is mennyire viheti, így is õrizte meg az
emlékezetét: »Hannibál ante portas.« Hannibál azelõtt portás. (Hosszú,
elnyújtott, kottára szedhetõ ásítás. Rokon érzelmüknek többen pártoló mosollyal
adnak kifejezést.) Pár szót leszek bátor mondani errõl az ideális férfiúról, az
ókornak errõl a sans peur et sans reproche lovagjáról. (Ellen nem vetõ
köhögések és csoszogások, többen a könyökükkel azt kérdik a szomszédjuktól,
hogy hány óra, ami a távozási szándék kétségtelen jele.) Õ volt az, aki kétezer
évvel ezelõtt megakadályozta a forgalmi adó behozatalát! (Éljen! Halljuk!
Halljuk!) Sajnálom, hogy az önök szeretett elnöke, az én igen tisztelt barátom,
eltávozott. Õ a kérdésnek ezt a részét tüzetesebben tanulmányozta, mert úgy
tudom, hogy a forgalmiadó-javaslatnak õ lesz az elõadója a parlamentben, s úgy
vagyok értesülve, hogy tulajdonképpen most is a titkos forgalmiankétra sietett.
(Szégyen, gyalázat! Le vele!)
Akkoriban már fújt a forgalmi adó szele,
ahogy a kiadóhivatalok kirakati újságpéldányaiból láttam, s tudtam, hogy ezt a
gebulát mindenki beveszi. Nem az adót, hanem az ellene való tiltakozást.
(Ciceró az ilyesmit mendaciunculum-nak nevezi, azaz olyan kecses kis
hazugságnak, s a szónoki mûvészetben a hatás megengedett, sõt ajánlatos
eszközének tartja. Õ feleljen érte, hogy egy kicsit bõven bántam vele, de hát
amim van, azzal én sose szoktam fukarkodni.)
- Uraim, ha esetleg önök közt talán akad
valaki, aki olvasta szerény munkámat (mert eddig még ilyennel nem találkoztam),
amelynek tûzhalálát megszavazta, az szíveskedjék jelentkezni. (Szusszanni sem
mer senki. A kerek világon egy ember van, aki jelentkezhetett volna, a
magyarszakos kolléga, de azt a tanári szoba ablakában törte a kíváncsiság. A
pódiumról láttam fel-felvillanni a cvikkerét.) Megértem, ha önök bokros teendõik
közt eddig nem bírtak neki idõt szentelni. Amint Hannibál mondta: az az állam,
amely adókönyvet nyom a városi polgárok kezébe, nem várhatja tõlük, hogy házi
tûzhelyükön még egyéb könyvet is forgassanak. (Taps.) Ennélfogva, meg fogják
önök engedni, hogy in nuce rámutassak Hannibálnak, mint az ipar és kereskedelem
vértanújának halhatatlan érdemeire. (Csukják be az ajtót! - kiáltott a
fakereskedõ. A kis varasgyík még mindig vartyogott a lépcsõrõl való legurulása
következtében.)
Most következett az, amit a régi rétorok narratió rérum-nak neveztek, a mai
ügyvédek pedig szintén madárnyelven »tényálladéknak« mondanak. Eszerint Scipió
a gazdák vezére volt. Hannibál pedig a merkantilistáké. Scipió semmi egyéb
nevezetes dolgot nem csinált, mint hogy megszavaztatta az általános
választójogot. Hannibál ellenben legnagyszerûbb törvények egész sorával
ajándékozta meg hazáját. Például kimondatta, hogy a fa- és szénkereskedõk csak szemmérték szerint tartoznak kimérni a
portékájukat és a közönség köteles azt a szemmértéket akceptálni. A gáz- és
villanyvilágítást beszüntette és a petróleumvilágítást tette kötelezõvé, mert
amellett nem kívánkoznak sokáig fönnmaradni az állampolgárok, hanem hamar
lefekszenek, és az több szempontból üdvös a hazának. A pékek közt állami
jutalmat tûzött ki a legkisebb zsemlyére, mert arra kevés vajat lehet felkenni,
s ezáltal nagy megtakarítás eszközölhetõ a nemzeti vagyonban.
A nagy aranyérmet az a pék nyerte el, aki
olyan kis zsemlyéket sütött, hogy amikor egyet kikapott a szél az inasa
kosarából, és belefújta a karthágói plébános szemébe, az alig bírta kidörzsölni
a zsebkendõjével. Elrendelte az általános, kötelezõ alkoholfogyasztást, éspedig
úgy, hogy mindenki tartozik naponta legalább egyszer kolbászt vagy karmonádlit
enni, mert az egyrészt erõsíti az izmokat, másrészt megkönnyíti az
alkohol-törvény végrehajtását. S hogy a lábbeli-szakma és a cipõpucoló Gazsi is
ki legyen elégítve, olyan törvényt is hozattam Hannibállal, hogy a lakosság
kerületenként minden héten tartozik egy-egy pár cipõjét égõ áldozatul bemutatni
Moloch oltárán, aki abban az idõben a civilizált népek közõs istene volt, és
igen gyönyörködött az égõ bõr szagában.
Az egyre megújuló tapsviharok közepette
csak két kán ült szigorúan összeráncolt homlokkal a helyén, mégpedig két hangadó
kán: a nõi szabó meg a mézeskalácsos. Szerencsére idejében észrevettem õket, és
siettem jogos igényeiket kielégíteni.
- Hannibál reformjai közé tartozott az is,
hogy a hadsereget nõi ruhába öltöztette, ami azért volt jó, mert az ellenséget
mindig elbizakodottá tette, továbbá a prófuntot mézeskalácsból süttette, mert
így a katonák sokkal jobban elhitték, hogy édes a hazáért meghalni!
Azt fölöslegesnek tartottam részletezni,
hogy mennyi küzdelmébe került Hannibálnak ezeknek a törvényeknek az elfogadása.
Annál jobban kidomborítottam azt a végzetes harcot, amelyre az
adóreform-javaslatok vezettek. Hannibál azt követelte, hogy emeljék fel a
földbirtokok adóját, Scipióék azonban a forgalmi adót eszeltek ki. Az
ellentétek polgárháborúra vezettek, és Zámánál volt a döntõ csata, amelyre
Hannibál a céhekkel vonult ki, Scipió pedig a földbirtokosokkal. Sajnos, mint a
történelembõl ismeretes, a nyers erõ gyõzött az intelligencia fölött. Hannibál
az ellenség kezébe került, s irtózatos bosszút álltak rajta. A félszemét kiszúrták,
a szájába korpát tömtek, végre elevenen megnyúzták, és kitömött bõrét
madárijesztõnek állították ki Scipió kölesföldjére, a nyakába pedig táblát
akasztottak ezzel a felírással: Vae Victis! Természetesen a törvényeit mind
eltörölték, ellenben életbe léptették a forgalmi adót, amely aztán úgy
elpusztította Karthágót, hogy csak romja maradt meg, s ezen épült fel, mint a
neve is mutatja, Róma!
A retorika törvényei szerint most a
befejezés következett volna, a szívhezszólás és az ilyen súlyosabb esetekben,
mint az enyém, a térdreborulás és az »egybegyûlt
atyák« háziisteneire való hivatkozás. De ez mind
fölöslegesnek látszott most már. Az egybegyûlt atyák úgyis tisztában voltak már
vele, hogy itt mire megy ki a pakli: a kormány azért tört felettem pálcát, mert
rámutattam a forgalmi adó várható következményeire. Igaz is! Tessék elgondolni,
hol tartanánk, ha törvényei életben maradtak volna, és nézzék meg, mi lett a
világból, amióta azokat eltörölték.
- Uraim - hajlongtam, külön-külön a
nyújtó, a mászópózna, a korlát és gyûrûhinta, a ló és az ugródeszka felé,
amelyek körül kánok és mirzák bizonyos árnyalatok szerint csoportosultak -,
uraim, azzal fejezem be, amivel Hannibál kilehelte nemes lelkét, a
nyúzógerendán: Isten áldja a tisztes ipart!
Nem voltam ott, mikor a római szenátus
Cicerót kikiáltotta a »Haza atyjá«-nak, de majdnem olyan lehetett, mint mikor
engem felültettek a torna-lóra és kikiáltottak tiszteletbeli
kánnak. Még a fabuzogányokat is összeverték a tiszteletemre, ami szegény Anton
Bierhubert juttatta eszembe. (Tudniillik, a Három Dudásban ezt a szertartást
üres söröspalackokkal végezték.)
Azután nívós vita indult meg arról, hogy
Hannibálnak az arcképét festessék-e meg, vagy szobrot állítsanak neki. Egy
szeme legyen-e azon, vagy kettõ, ki tartsa a leleplezõ beszédet, kik vezessék a
társadalmi gyûjtést, és a zsidóktól fogadjanak-e el pénzt? Ez az egy pont volt
az, amelyben mindenki igennel szavazott, a többiekre nézve azonban nagyon
elágazók voltak a vélemények, azért nem is vártam meg az eszmecsere végét,
hanem angolosan megléptem kán és mirza testvéreimtõl.
Ha tógám lett
volna, azt minden bizonnyal az arcomra húztam volna, mikor kiléptem a kapun. A
Coriolanus anyja érezhette így magát, mikor megtudta Plutarchos-ból, hogy Rómát
megmentette, de a fiát elvesztette. A kenyeremet tán én is megmentettem, de
Hannibált elvesztettem, éppen, mikor föltámasztottam. Meghamisítottam,
eltorzítottam, csúfot ûztem belõle, maskarába öltöztettem, és bukfencet
hányattam vele a cirkuszban. Ehhez fogható gonosztett nem volt azóta, mióta az
elvetemült Tullia a saját apja holttestén végigkocsikázott a Via Scelerátán. A
tisztelt címû kánok talán kijárhatnák a megkegyelmezésemet a nagyságos és
méltóságos kánoknál, de én soha meg nem bocsáthatok magamnak.
A varasbéka
ott csúszott-mászott a celtisz alatt, arcocskáján nem annyira a kiállott
szenvedések, mint inkább a különbözõ cipõkenõcsök nyomaival. Fölhasználva a
Gazsi bácsi politikai elfoglaltságát, belekóstolt minden suvikszos skatulyába.
Most azzal foglalkozott, hogy az ölében lévõ számtanfüzetbõl kitépett egy
levelet, csinált belõle staniclit, telerakta éretlen celtiszbogyóval, azt onnan
kiszedte és beleduggatta a fülecskéjébe, orrocskájába. Így sokkal rafináltabb
volt az élvezet, mint ha közvetlen a földrõl raktározta volna az orrába a
bogyókat.
- Nekem
adod-e ezt az irkát, pajtás? - kucorodtam le hozzá.
-
Mitatóteneteme? - kapadozott a zsebembe. Ebbõl értettem meg, hogy a varasbéka
az alkudozások terére lépett, és azt kérdezi, hogy milyen ellenértéket kínálok
az irkáért.
Egyebein nem
volt a noteszemnél, azt ajánlottam fel, ami nagyon szép volt tõlem, mert a
noteszben sokkal több volt a kitépni való, mint az irkában. De hát nekem a
notesz már úgyse kellett többet, az irka meg nagyon kellett, legalább egy tiszta
levele. Azon írtam meg ott nyomban a lemondásomat a tanári állásomról. Be is
dobtam mindjárt az igazgatói iroda ajtaján lévõ levélszekrénybe. Ennyi
engesztelõ áldozattal tartoztam Hannibál meggyalázott szellemének.
|