|
Szolid és udvarias ember vagyok, aki még a
gyógynövénykereskedő kandúrjának se mondom, hogy »sicc, te!« hanem azt,
hogy »cicuskám, nem lennél szíves más irányban orientálódni?« A gúnyolódásra se volt sohase kedvem, se
különös tehetségem. A római szatirikusokat és a görög komédiaírókat sokat
forgattam ugyan - a doktori disszertációm Aristophanesről szólt -, de
inkább csak nyelvi szempontból, s az iróniájukat nem tudtam sem élvezni, sem
helyeselni. Sőt, például Aristophaneszt határozottan elítéltem azért, hogy
kiváló talentumát a tekintélyek lerombolásába állította. Nekem hiába mondják,
hogy ő nem volt a hibás, hanem a kor, amely Kleonokat termett. Az nem úgy
van, aki igazi költő, az a suszterokról is tud pindarosi ódákat írni,
sőt csakis az az igazi költő, aki ezt meg tudja csinálni. A marathoni
győzőkről nem kunszt szépet írni.
De hát akkor mi bújt énbelém, hogy így
eljárattam az áprilist ezekkel a derék, becsületes háromdudásokkal, akik végre
is nem akarnak semmi rosszat, csak jól akarnak lakni a hazából? Hol itatták én
velem azt a boszorkányos ultrát, amelyik úgy kiforgatott magamból? Hiszen nem
ez volt az én szándékom. Szép cicerói szónoklatra készültem én, nem ilyen
labériusi mimusra. Hol maradt le a lábamról a kothurnus, és mikor kerül rá a
soccus?
Nem, nem én voltam az, aki mindenkibe
beleeresztettem a fullánkot. Sőt magára Hannibálra is szamárbőrt
húztam. Ez valami révület volt, valami megszállottság. Persze, így jár az
ember, ha sámánok ivadéka: egyszerre megperdül a szívében az ördöngős dob
és járatja vele a kutyakopogóst.
No, most már aztán igazán elmehetünk a
lelékhez örökös vizitre. »Ultra Saurometos fugere hinc et glacialem Oceanum! Fussunk
túl Szkítián, túl észak zord árján«.
Szegény Dia
se gondolta, hogy az útiprogramunkat csináljuk, mikor pár héttel ezelõtt
Juvenalist fordítgattam neki. (No, nem az asszonyokról valót, csak a
képmutatókról szólót!)
Az erynnisek
akkor se maradtak el tõlem, mikor a kapunkon beléptem. De nagyon is az arcomra
vetõdhetett az árnyékuk, mert Tera mama szükségesnek látott megvigasztalni, ahogy
elém döcögött.
- No, nem
kell azért megijedni, tanár úr, esett már ilyen dolog a világon máskor is!
Hát persze,
hogy esett. De hát mi köze ahhoz ennek az aventinusi vén boszorkánynak és mit
vigyorog hozzá?
- Tudja,
fiatal asszonyon szokott az ilyesmi megesni! Énrajtam már nem esik meg...
Most már egy ugrással bent voltam a
szobában. Dia a sifonér elõtt térdelt.
- Mi történt veled? - szökkent fel a
szívem a torkomba.
Felém fordította az arcát, amely
sápadt és riadt volt, de szelíden mosolygó, mint a vízbõl visszasütõ hold.
Összekulcsolt kezét a szájára téve mutatta, hogy most csöndbe kell lenni, mert
õ most imádkozik, aztán fölintett a sifonér tetejére.
Pléhre
préselt kazáni Mária nézett le onnan, olyan, amelyik még nem a karján hordja a
fiát, hanem a méhében. A Krímben találni ilyent minden házban, ahol új házasok
virágzanak.
Odatérdeltem
Dia mellé, de nem zavartam, csak a két összetett tenyere közé csúsztattam az én
egy tenyeremet. A bánatos Máriácska száján egyszerre kinyílt a mosoly.
Amikor
befejezte az imádságát, keresztet vetett magára, és keresztet vetett rám is, de
azért nem keltünk fel a földrõl. Jólesett egymást átölelve tovább is ott
maradnunk, és hallgatnunk az egymás szíve dobogását.
Az udvar
vénhedett törökeperfáján elrikkantotta magát egy jókedvû sárgarigó. »Kell-e
dió, fiú?« - ezt mindig olyan fán kezdik a sárgarigók, amelyiken nincs dió - és
Dia megszólalt:
- Tera mama
azt mondja, fiú lesz.
- Persze hogy
fiú lesz - nevettem el magam -, és a mai nap emlékére Hannibálnak fogjuk
keresztelni.
A fúriák
egyszerre eltakarodtak a fejem fölül. Vitték a hírt a leléknek, a vizek
pokolfenekére, hogy már megint nem lesz barátkozás. Olyan bolond fajzat az
ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a
szenvedéseit.
- Mi nyom itt
a kabátod zsebében? - kérdezte Dia, ahogy hozzámbújt.
- Hát az
ebédem - veszem ki a csomagot. De már kibontani nem értem rá, mert az ajtón
besötétedett egy árnyék.
- Nini,
János! A finánc! - ugráltunk fel. Erre számíthattam volna is, hiszen Hannibál
meg János összetartoznak a mi életünkben.
Csakhogy a
finánc már nem volt finánc. Valami hivatalos libériában feszített, de civil
jellegûben, gyíklesõ nélkül, a bajusza stuccolva, borbélyszaggal dúsan
bebûzítve.
- No, mi az
János, de nagy gavallér lett magából! Hát kitelt az esztendõ?
- Ki, kérem.
Most a külügyben vagyok.
Akkor már
értem a stuccolt bajuszt. A külügyben gavallérok az ajtónyitogatók is.
- Hát ott nem
kell írni-olvasni tudni?
- Õk nem
kérdezték, kérem, én meg nem mondtam.
- Okosan
tette, János. Lehet, hogy nem is tudódik ki soha. No, tartson velünk - toltam
eléje a lekváros kenyeret.
Megköszönte
szépen, de azt mondja, nem azért jött. Elhozta ezeket az »izéket«.
- »Mizéket«,
János?
Elém rakja a
perekopi receptpapirokat. A Hannibál pergamen másolatait.
- Ember, hát
ezek hogy jutottak magához? - csaptam össze kezemet a térdemmel. (Félkarú
hõsöknél ez a csudálkozás gesztusa. Bele van tudva a rokkantsegélybe.)
- Ott voltak
ezek kérem, az asztalban, mióta csak a felettes hatóságom odatette õket. Csak
eddig nem szólhattam róluk, mert a hivatalos titkot a harmadik paragrafus
szerint meg kell õrizni.
- De hát most hogy kerültek ide?
- Hát most már nem vagyok
szolgálatban, kérem. Mondom, elhozom, hátha hasznukat veheti a tekintetes úr.
- Én már nem, barátom - kötöztem
össze a csomagot. Hanem... hanem... majd a fiam. Az õ idejében majd más lesz a
világ... nem akarják majd az igazság kutatásáért máglyára tenni az embereket. A
fiam majd föltámasztja Ábelt. Akarom mondani Hannibált.
A szemem a
jövõ képe felé csillant - és beleharaptam a lekváros kenyerembe...
|