6

Pár nap múlva arra ébredek fel reggel, hogy besuhog valami az ablakon. (Július vége felé járt, nyitott ablaknál aludtunk.) Kiugrom az ágyból, fölveszem: újság.

Máig se tudom, ki dobta be, de az bizonyos, nem Hannibál szelleme volt. A karthágóiak kegyetlen emberek voltak, de a megkékceruzázott cikkek nem tartoztak a kinzóeszközeik közé.

»Óriási botrány a parlamentben egy értesítõ miatt. Propagandaértekezés a sémi világuralomról. Orosz bérenc a katedrán«.

Ez csak a cím volt, többet nem is olvastam, összegyûrtem a lapot, és odakaptam a meglevõ karommal a meg nem levõhöz, mert rettenetes fájdalmat éreztem benne, a vállamtól az ujjam hegyéig. Aztán a fájás átugrott a fejembe, onnan beleütött a szívembe. Az orrom cimpájába mintha tût szúrtak volna és vízesés zuhogott a fülemben, abba néha beleszisszentek a srapnelek, aztán a vízesés egyre messzebbrõl hallatszott, elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy vizes a vánkosom és Dia törölgeti a szememet. Már felöltözve ült az ágy szélén, ölében a kisimogatott újság.

- Kicsoda ez a képviselõ, aki interpellált a cikked miatt? - mutatott rá egy névre. Odanéztem és elnevettem magam.

- Hát a Morognám volt? Ismerem az abroszt, szöszbõl fonták!

Az interpelláló képviselõ osztálytársam volt, akit azért hívtunk »Morognám«-nak, mert még nyolcadikos korában is így mondta a monogramot. A történelemmel különben már akkor is nagyon egyéni szempontok szerint bánt.

- No, Misa - fogta meg egyszer óra közben a történelemtanár a folyosón -, sorold föl hamar a római császárokat! No, ne ijedj meg, nem élek én szamárhússal! Mondjuk szépen: Augustus... - Szeptember, Október, November... - folytatta Misa habozás nélkül, de tovább már nem volt benne biztos, hogy ki következik.

És ez rakta most énalám a máglyát? Ez szögez engem az Országház kapujára bõregérnek? Ez a nagyfülû oroszlán akar engem elnyelni? No, megállj, majd keresztbe fekszem én a torkodon! Eh, õrület, nem lehet ezt komolyan venni! Olyan ez, mint hogyha egy pap-macskahernyó azt mondaná Hannibálnak, hogy »hamm, mindjárt bekaplak a kétszáz elefántusoddal együtt.«

Egészen földerülten búcsúztam el Diától.

- Hoci csak az újságot szívem! Hadd viszem el azt is a direktornak. Nagyon szívbõl tud nevetni, mikor mer.

Az iskola kapujában Menyus tartott világnézeti elõadást az utcai cipõpucolónak. (Azért gondolom, hogy világnézeti elõadás volt, mert hallottam az »akasztófa« szót.) Ahogy engem meglátott, rám vigyorodott.

- Szolgája tanár úr. Már vártuk.

Azzal elõrevetette a féllábát, nyilvánvalóan azzal a szívbeli kívánsággal, hogy milyen jó lenne, ha én abban orra buknék.

A folyosón a magyar irodalomszakossal találkoztam. Mióta az anyagyilkosság vádja alól tisztáztam magam, azóta nem álltunk egymással köszönési viszonyban. Most azonban elkapta a kezemet és rázta, mint a szivattyúkutat.

- Gratulálok kollégám. Olvastam az értekezését. Mondhatom, remek. Különösen ahol rámutat a karthágói kultúra fölényére. Élveztem, kérem. És az irálya is pompás, még a feleségemnek is megdicsértem. Különben hogy tetszik érezni magát? Azt hittem haza tetszett utazni a kedves nejével Oroszországba...

Nem vagyok haragtartó ember, s aki bajba jut, különben is minden jó szóért hálás. Visszaszorítottam a kezét, s odaadtam neki az újságot.

- Hát ezt tetszett-e már olvasni?

Hamar átfutotta, s fejcsóválva adta vissza.

- Gyalázat, kérem, mondhatom szégyen, gyalázat! Hja, most ilyen a világ. Az ember jól teszi, ha még a kocsonyát is megfújja. No, ajánlom magam, jó nyaralást kívánok.

- A direktor itt van?

- Fogalmam sincs róla. Csak a kutyafejû botomért jöttem be, bent felejtettem a múltkor, tetszik tudni, mindenemet elhagyom.

Az ám, vettem észre, mert amit a direktor asztalán legelõször megláttam, az a kolléga szalmakalapja volt. A direktor lenyaklott fejjel ült a dívány sarkában, és sötéten nézte a cipõje orrát. Marius lehetett ilyen Karthágó romjain. Bizonyosan az is ilyen dühösen ugrott volna fel, ha Sulla megjelent volna elõtte. Csakhogy Marius nyugalmazott generális volt, a direktor pedig kedves, lágy, naspolyaember.

- Ön az? (Magunk között eddig mindig tegezett.) Hallatlan bátorság kellett hozzá, hogy még ide mert jönni! Hogy mert ön a bizalmammal visszaélni?

- De bocsánatot kérek - feleltem támolyogva. - Hát olvasta direktor úr az értekezésemet?

- Nem; nem is akarom olvasni. Elég volt az újságot elolvasnom. Éppen az elõbb járt itt vele az egyik kolléga. Tudja, hogy tönkretett engem, tudja, hogy fegyelmit indíthatnak ellenem?

Láttam, hogy nekem itt semmi keresnivalóm nincs. Otthagytam Mariust, cipõje orra és a fekete szalmakalap társaságában, de õszintén szólva, egy cseppet sem sajnáltam. Nagyon fájt, hogy nem olvasta a dolgozatomat.

Szügyembe vágott fejjel kódorogtam az utcákon. Nem mehetek haza Diához elégtétel nélkül. De hát hol kapom ezt meg? Utamba esett az a könyvkereskedés, ahol a gyerekekkel a rajzeszközöket szoktam vétetni, s ahol engem mindig szívesen fogadtak, tekintettel arra, hogy nekem nem volt rajzeszközökkel felszerelendõ fiam. Kértem egy cím- és lakjegyzéket, s míg a személyzet összesúgott a hátam mögött, kikerestem a Morognám barátom lakását. Én ma »megverek valakit, vagy engem valaki«, de az igazamat nem hagyom.

Csak attól féltem, hogy nem fogad, ha a névjegyemet meglátja - de hát ezen a napon nekem mindenkiben csalódnom kellett. Kitárt karral jött elébem, s mindjárt betömte a számat egy trabuco especial-lal. (Persze morognamos tárcából.)

- Nahát, ez igazán kedves tõled, hogy végre felkerestél, pajtás. Csak nem a miatt a bolond interpelláció miatt jöttél? Ugyan, hagyd fenébe, szóra se érdemes, ingyen reklámot csináltam neked, he-he-he! Õszintén szólva, én nem is olvastam azt az... izét... milyen csata is? No, mindegy, én készen kaptam az egész interpellációt és szó sincs róla, nekem nagyon jól jött, nézd, már üdvözlõ sorokat is kaptam a kerületbõl. Bungyósi kalapos... nagyszerû mi...? Hiszen emlékszel rá, tudod, az a nagy marha ember! Szép lánya van, barátom! Hû de kutya szép lány és nagyvérû! No, aki azt elveszi... De mit is akarok mondani? Ja, igen, eszem ágában se volt neked kellemetlenséget szerezni, de tudod, barátom, ez a politika. Ugye, hiszen együtt tanultuk: Július Caesar politikából a saját fiát is leszúrta? Mi? De hát minden csuda három napig tart, öregem, aztán a varjú se károg rólad többet. Hát egy kicsit megijedtél, mi? Ha akarod, szólok a miniszternek, hogy ne szamárkodjanak, de légy nyugodt, kánikula van most, a kutya se törõdik ezekkel a dolgokkal... Szoktál-e a Dunára járni? Te, öreg, gyere föl egyszer a parlamentbe, onnan lelátni a fürdõbe, a kellõs közepébe... vagy te most is olyan szégyenlõs vagy még? Nana, kópé: szentéletû vasfazék, csak a füle kormos! Te, ma püspökkel vacsorázom együtt, azzal a hónod alá nyúlhatok, ha kell! És én is boldog leszek, ha rendelkezésedre állhatok, akármelyik vállalatomnál abban a percben elhelyezlek, amikor kívánod. Kiviteli üzlet, sajtgyár, sertéshizlaló, temetkezési vállalat, ciroktenyésztõ, hõsök albuma, van itt minden, amit akarsz. Becsületszavamra! Parancsolj még egy szivart az útra, ha ízlik ez a vacak. Sajnálom, hogy most nem tudok jobbal szolgálni, de az este elszívták a vendégeim a havannáimat, fene beléjük. No, pá!

Eszembe se jutott az utcán, hogy kiköpjem a számból a pántlikás szivart. Hiszen jó fiú az, aki adta, ha bolond is. Aztán, ha nekem ártani nem akart, mért ne használt volna magának? Jól mondta, hogy ez a politika. Legalább is mostanában. Az utolsó becsületes politikus uticai Cato volt, mert az a maga nyakát vágta el. Igaz, hogy az is leginkább azért, mert más nem esett a keze ügyébe.

Otthon Dia kisírt szemmel szaladt elébem. Becsapta szegényt valami pokolravaló tojásoskofa, hat közül négy tojásban csirkét talált.

- No - mondom -, azért nem kell sírni, anyókám! Majd levonjuk a béredbõl elsején!

- Nem is azért sírtam én, hanem azért, mert megijedtem a kis csirkéktõl. Nem láttam én még olyant sose.

- De, hát még a csirkék hogy megijedhettek tõled! Õk se láttak ám még ilyet sose! - ültem föl a konyhaasztalra.

Hogy a jókedvemet látta, az õ szemében is kisütött az öröm.

- Jó hír? Jó hír?

- Bizony. Olyan nagy úrral barátkoztam, hogy énvelem ma nem lehet gyalog beszélni.

Az ölembe ugrott és addig lovagoltattam, hogy a spenótba is beletenyereltem. (Külön öröm, mert azzal is kevesebbet kell belõle elfogyasztani.)

- Nincs semmi baj, félreértés volt az egész, az interpelláció inkább hasznomra vált, mert felébresztette irántam a figyelmet és most lesz már belõlem igazán híres ember.

Nem is gondoltam, milyen jó próféta voltam.

Negyednapra Diát lefektettem ebéd után, el is altattam, kihajtottam a szobából a legyeket is, az ablakot is besötétítettem a kabátommal. Én magam meg csak úgy ingujjban kiültem a konyhaküszöbre Horatius epodoszait olvasni. De olyan meleg volt, mintha olvasztott ólom csurogna az égbõl, bele-belebóbiskoltam a könyvbe, ötször is neki veselkedtem, de mindig megakadtam ennél a sornál:

Flebit et insignis tota cantabitur urbe...

»Sírva fakad, s az egész város nyelvére kerül majd!«

A szavakat össze tudtam rakni, de azt nem bírtam kisütni, ki az a nyavalyás, akirõl az egész városban kántálnak.

Nagyot csapódik az utcaajtó, fölkapom a fejem, Rózsi kopog végig sebesen a téglaudvaron, de sárga a képe, mint a citrom-alma.

- Tekintetes úr... - kotyogott belõle a szó el-elakadva - már tessék megbocsátani, hogy ilyen kacarkán szaladtam ki... jaj istenem, még a kötõm is elõttem maradt... tessék már megnézni... most raggatja tele a gazdám a várost, ezzel a statáriummal, vagy mivel... azt mondja, a tekintetes úr is benne van, dehát nem látom én ebben a nevit... mondtam neki, hogy nem Júdásnak hívják a tekintetes urat... de csak azon erõsködött, hogy az az úr, mert az újságban is benne volt.

Epeszínû plakátot kapott ki a blúzából, mely megparancsolta minden igaz hazafinak, hogy másnap délután négy órakor legyen ott az iskolánk tornatermében és felháborodása lángostorával verje ki a Júdást a tudományok csarnokából. Hazafias üdvözlettel - - - - az én Morognám barátom legfölül, alatta a minorum gentium. Csupa kán és mirza, akiknek szemmelláthatólag az ókor története a legkedvesebb stúdiumuk üres óráikban.

- Hát biz ez én vagyok, lelkem - hajtogattam össze a plakátot és tettem be olvasójegynek az epodoszokba. (Tudom már, ki az a nyavalyás, aki az egész város nyelvére kerül.)

Hanem, aki sírva fakadt, az mégse én voltam. Rózsinak tört el a mécsese. Úgy látszik, asszonyi körökben nem föltétlenül diffamáló az emberre, ha Júdás. Úgy magához ölelt a jó lélek ijedtében, hogy becsületes apostolnak se érdemeltem volna többet.

- Jaj, dehogy hagyom levágni azt a szép fekete fejét! (Akkoriban látta a moziban - Dantont. Azt hitte, engem is ilyen ceremóniával fejetlenítenek meg.) A mi spájzunkban bújjon el a tekintetes úr, ott meg nem találják a tarhonyás-zsákok között.

A jajgatásra Dia is kijött és értesülvén a helyzetrõl, kijelentette, hogy a házból ki nem ereszt. Együtt élünk, együtt halunk, akár a kubikulumban, akár a szárított pipacsok és pipitérek közt a drogista padlásán.

Én csak nevettem õket és elõszedtem Ciceró beszédeit. Felháborodás kell nektek? Gyertek csak Catilináriák! Mutassak nektek egy semmirekellõt, aki a »fórumon csatangol kacér módon fésült és szagos kenõcstõl fényes hajjal?« Gyere csak pro Roscio! Akartok látni egy horgas ujjú jómadarat, aki miatt »jobb a vadállatok közé költözni, mint Rómában élni?« Ide csak anti Verrem!

Éjfélig fordítottam, kivonatoltam, jegyeztem, akkor is csak azért hagytam abba, mert kifogyott a lámpából a petróleum. Akkor kimentem az udvarra és a holdfényen elrendeztem a gondolataimat a retorika szabályai szerint. Arányosan elosztottam az étoszt és a pátoszt, szétbontottam altételekre a fõtételeket, összecsirizeltem dedukciót és szerkesztettem olyan szillogizmusokat, hogy Aristoteles eltátotta volna rájuk a száját. Mióta kánok és mirzák vannak a világon, még ennyit nem fáradt értük a klasszika-filológia.

Mikor mindennel készen voltam, felálltam a kútkáva tetejére és a csillagokra szegezett fejjel elmondtam elsõ nyilvános beszédemet. A csillagok nem mondtak rá semmit, mert õk, mióta katalógusba vannak foglalva, nem ártják magukat a halandók dolgaiba. Ellenben, noha a próbát félhangon tartottam, fölébresztettem vele a Tera-mama nõstény gerlicéjét és az azt mondta rá, »hihihi! hihihi!«

Egészen átáztatott a harmat, mire odabújtam Dia mellé, akinek fehér alakja fel-felvillant elõttem az ablaknál, míg Demosthenes mûvészetében gyakoroltam magamat. Most már meg mertem neki mondani, hogy mit csináltam. Fölkészültem Sámsonnak a filiszteusok közé.

- Mit? Te oda akarsz menni közéjük? - pattant föl az ágyban és ahogy fölém hajolt, láttam elfehéredni az arcát a hajnal lángolásában. Keze, mint jégbemártott bársony csúszott végig a homlokomon. Attól félt az ártatlan, hogy az eszemre ment az izgalom.

- De oda is megyek szívem. Hát hogy lángostorozzanak meg szegények, ha ott nem vagyok?

Míg bolondnak gondolt, anyáskodott velem, mikor látta, hogy eszemen vagyok, bolondnak nevezett. Azt hiszem, ilyesmi más házastársak közt is megesett már. S talán abban sincs semmi meglepõ, hogy utoljára mégis »kis hõsömnek« mondott, ami nekem sokkal jobban esett, mint mikor a vezércikkek neveztek annak néhány milliomod magammal. Olyankor mindig a fogamat csikorgattam és legjobban szerettem volna addig menni, míg meg nem találom a kiváló publicistát és hõsi halált nem halatok vele a tulajdon tintatartójában. Most ellenben nagyon büszke voltam rá, hogy hõs vagyok, és álmomban olyan fidélisen diskuráltam Hannibállal, mint ahogy hõsök szoktak egymás közt.

- Én, ha neked volnék, lovon mennék holnap az akasztásodra - tette vállamra a kezét. - Fogadj szót egy tapasztalt hadvezérnek.

- De hát miért? - néztem a mellén a sok hadikitüntetést.

- Azért, mert lovon könnyebb lesz elszaladnod.

Elcsodálkozva néztem rá, és csak most vettem észre, hogy nem is Hannibállal beszélek, hanem Tacitussal. Igen szigorúan bökdöste a stílusával a bordáimat.

Persze, Dia vékony ujja kopogtatta a szívemet.

- Kelj föl már, te hét alvó! (Ezek nevezetes szentjei a keleti egyháznak. Magam is igen tisztelem õket.) Tizenegy óra. A reggelit eszed meg ebédre, vagy az ebédet reggelire?

- Egyiket se - ugrottam ki az ágyból -, csomagold be drágám, dolgom van az egyetemi könyvtárban, majd ott eszem meg.

Nem ok nélkül álmodtam én Tacitussal. Van neki egy értekezése a szónoklatról. Azt még át kell futnom, mert úgy rémlik, abban is találhatók igen hasznos utasítások. Hadd lássák a kánok, hogy micsoda ember az, akinek õk el akarják koppantani a gyertyáját!

Már a kalap is a kezemben volt, amikor eszembe jutott a sok hadifityegõ a Hannibál mellén.

Bizonyosan nem ok nélkül mutogatta azokat õ se énnekem. Hátha én is elõszedném õket? Mert nekem is volt belõlük négy darab, persze csak az aprajából. (Mert én csak a fronton szolgáltam.) Kettõt Rácországban szereztem, kettõt a polyák földön.

- Hozd ki csak õket fiam! - fordultam vissza a küszöbrõl. - Ott vannak a kanalaskosárban. (A kés, villán kívül ezek voltak minden fémértékeink, hát együtt tartottuk õket, mint a többi grófok.)

- Mit akarsz velük? - csudálkozott az asszony.

- »Vagy ezzel, vagy ezen!« - idéztem a spártai anyát, ahogy a zsebembe süllyesztettem õket, a rajz-papír mellé, amibe az ebédem takaródzott.

- Siess vissza emberkém! - csókolt meg Dia. - Olyan nem jól érzem magam, a hideg is borzongat, émelyeg a gyomrom...

- Nem lesz semmi baj se - nyugtattam meg az utolsó csókkal. - Majd meglátod, fehér lobogóval jövök haza, mint Theseus Krétából. Leharapom a fejét az összes minotaurusoknak.