7

A pesti hídfõig kétszer is elmondtam magamban a beszédemet, s egyre biztosabbra vettem, hogy miszlikbe vágom vele az egész tao-tájt vagy kurul-tájt, vagy a macska tudja jobban, minek tisztelik a kánok ivadékai a parlamentjüket. Ha aztán Góg és Magóg hadaival elbántam, illetékes helyrõl könnyen megszerezhetem az elégtételt.

De nini, hátha mielõtt a Krethi és Plethi elé állnék, megtudnám, hogy mit gondolnak rólam az illetékes helyen? Elszántam magam, hogy fölmegyek a minisztériumba, szót értek a pártusok elõtt az európai emberekkel.

Sose láttam ugyan, akihez készültem, de hallomásból úgy tudtam, hogy õ a legeurópaibb szittya és õ az a szalonna-fölsõ, aki mindenrõl jó. A klasszikussal szólva: »Nyelvbúvár, szónok, ír, fest, tud jósolni, kenni, jól kötelentáncol, törvényt hoz, népet igazgat.« Olyan sokoldalú ember hírében áll, hogy egy vicclap egyszer tetrakontraoktaédernek rajzolta meg. (Tudniillik, a kartonpapírból készült mértani testek között ez az, amelyiken legtöbb oldal takarja be az ürességet. Sok papír kell hozzá, és annak a ragasztásához sok kovász. Én, mint rajztanár, hatályon kívül is helyeztem, és csak olyan növendékkel készíttettem el, akinek lisztkereskedõ van az atyafiságában.)

Nohát, ez a tetrakontraoktaéder lesz az én emberem!

Kérdem a portást a minisztérium kapujában, fönt van-e már az illetékes mértani idom? A kérdésre kérdéssel felel: Hogy hányadik fizetési osztályban van az az illetõ uraság?

- Tán ügyosztályt akart mondani, öregem?

Nem akart õ, erõsítette a janitor, hanem fizetési osztályt. Merthogy õ nem kapus. Irodaszolga a népjólétiben, aktát hozott és a kapus megkérte, hogy vigyázzon a házra, míg õ megautóztatja egy kicsit az unokáit. Személy szerint tehát itt senkit nem ismer, de annyit tud, hogy mindenki a fizetési osztálya szerint jár fel a hivatalba. Ki mentül magasabb, annál késõbb. Ez a törvény Dunán innen, Dunán túl.

Kisütöttük, hogy az én emberem fizetési osztályának körülbelül az egy óra felel meg, tehát szerencsét próbálhatok. Szerencsém is volt. Ott találtam, csak egy kicsit várakozni kellett, mert vendége volt. A lictor, aki az ajtóban állt, azt mondta, hogy valami angol újságíró van bent nála villásreggelin.

- Jön ide kérem, mindenféle nemzet, angol, francia, olasz, holland, az isten se gyõzi õket.

Nem mondta, hogy mivel, én meg nem kérdeztem. Annyit én is tudok az illendõségrõl, hogy a nagy urak szolgáinak a leereszkedésével nem szabad visszaélni.

Ahogy a mr. Nemtomki kijött, megláttam a nagyúr mosolygó arcát. Amikor engem állított elõ a lictor, akkor már nem mosolygott. Hûvösen fogadott, de nem udvariatlanul, nem ültetett le, de legalább õ is felállt.

- Mivel szolgálhatok?

Mikor elmondtam neki, micsoda krédóba kevertek engem Pilátusnak, felcsillant a szeme.

- A, ön az? Az ön témája engem is érdekel. Nem olvastam, de hallottam róla. Én is többször foglalkoztam a Krisztus elõtti második század véres üstökösével, aki kétségtelenül pregnáns kifejezõje volt a nacionalizmus eszméjének. Mondanom se kell, hogy én híve vagyok a tudományos kutatás szabadságának, de azért nincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafinak lenni, az mindenki lehet. De intelligens embernek azt mutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezkedett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra...

- De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz magyar nemzeti alapra helyezni - tettem egy sápadt ellenvetést.

- Téved tanár úr! - lépett közelebb hozzám. - Mindenbe bele lehet és egy kis csalafintasággal bele is kell vinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipió. Ugyebár erre bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szót Scsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyû olyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerre elfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csípi jól, vagyis, aki jól megcsípi Hannibált.

Az elõbb sápadt voltam, most már kezdett a vér a fejembe tódulni.

- De engedelmet kérek...

- Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál - ...Mire emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövök rá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthágóiak, az ókor degenerált franciái úgy fogják fel a háborút, mint egy bálat. Rendkívül jellemzõ a mentalitásukra, hogy a fõistenüket is Bálnak hívják. Ugye mennyi magyar kölcsönszó, már a világtörténelem hajnalán? Látja, ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre. A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen az alapja a pedagógiájának. Ért ön engem?

Nagyon barátságosan kapaszkodott a vállamba. Egy lelkesedés volt az egész ember, a fülehegyéig. Csakhogy énbelém akkor már belém bújt a Bál ördöge. Elnevettem magamat.

- Hogyne érteném. Hallottam én már ilyesmirõl gólya koromban. Tarquinius, azaz Tar-quin, vagyis Tárkony, ami Tarkán, vagyis kopasz fõnök.

- Aha, ön a Jules Martha könyvére gondol, az etruszkokról! Ismerem, érdekes könyv.

- Nem arra gondolok én, instálom, hanem a Kakas Márton nagy naptárára, ami minálunk megvolt a padláson. Kakas Márton már a Bach-korszakban önérzetre nevelte a nemzetet azzal, hogy Nabukodonozor is magyar volt, meg Salmanassár is. Az egyik Nagy bunkóval hadonászó úr - a másik meg Nagy szalmaszár. Halhatatlan magyar típus mind a kettõ.

- Maga pedig mételyes vörös! - harsant rám a »kedves barátom«, pedig õ volt olyan vörös, mintha csalánba esett volna a képével.

Hátat fordított, dühösen legyezgetve magát a zsebkendõjével, én pedig úgy bevágtam az ajtót magam után, hogy bizonyosan lekéredzkedett a szemöldökfa fölül a vakolat. Ebbõl megláthatta a nagy Szalmaszár, hogy mégse vagyok én teljes híjával a magyar karakternek.

Hanem aztán lent az utcán megcsendesedtem. Hová a poklok fenekére menjek én mármost? A könyvtárban már nekem semmi keresnivalóm sincs, mert az bizonyos, hogy a tudomány meg én nem eszünk többet egy tálból. Hiszen az ajtót nemcsak a nagy bunkóval hadonászó úrra csaptam rá, hanem a kenyeremre is. Tudta azt már Seneca is, hogy »fulmen est, ubi cum potestate habitat iracundia.« »Ahol a harag a hatalom nadrágjában jár, ott mindig kéznél van a ménkü.« Tisztában voltam vele, hogy engem már meg is ütött, most már csak az a kérdés, hogy énmiattam nem csapják-e ki Hannibált is az ország összes középiskoláiból.

Jó darabig csavarogtam az utcákon, körülbelül abban a lelkiállapotban, amelyikben a bukott vezér lehetett a zámai csata után. De azt hiszem, azért Hannibál is csak megebédelt, amikor megéhezett. Leültem a Deák-szobor talpára és kihúztam a zsebembõl a menázsit. Rosszat sejtettem, ahogy bontogattam a rajzpapírt és semmi áruló zsírfoltot nem láttam rajta. Micsoda puritán étel lehet az, amely ennyire kerül minden feltûnést? Bizony, ez nagyon kis probléma, de az ember ilyenekkel bugyborékol vissza az életbe, mikor a nagy problémák a víz alá buktatják.

Hát, lekváros kenyér volt a papírban, két karajka, szépen összeborulva a ragadós oldalával. Én igazán nem vagyok az az ember, aki metafizikát csinál a lekváros kenyérbõl is, de most akaratlanul a végokok tudományára terelõdtek gondolataim. Ha Schopenhauer meg nem elõzött volna, hajlandó lettem volna értekezést írni az élet semmiségérõl és gyötrelmérõl, amit az én szememben már ifjúságom hajnalán is a lekváros kenyér szimbolizált. Már akkor is áhítatos tisztelõje voltam Plafonnak, de azt sejtettem, hogy Sokrates halálának körülményeit tévesen jegyezte fel az utókor számára. Nem bürök lehetett az, amivel az igazság bajnokát megetették, hanem valami híg dzsem. Persze, biztosan még akkor nem tudtam, mert a kutyanyaki dzsemet lekvárnak hívták, s az szilárd halmazállapotú, masszív, magában is harapható anyag volt, amely levált a kenyérrõl, ha az ember a falhoz veregette. Most már azonban tisztán láttam magam elõtt Sokrates halálát. Az attikai bürök ilyen pesti dzsem lehetett, ilyen savanyú, keserû, émelygõs, földi bodzából possajtott bolti pempõ, amely lassan keveredett a filozófus vérével, azért tudott még a bevétele után is félórás disszertációt tartani a halhatatlanságról. Szilárd meggyõzõdésem, hogy a metafizika eredetét a rossz konyhában kell keresni. Azok a gazdag csiszlikek, akik Sokratest halálra ítélték, fenyvesrigót vacsoráztak fuvolaszó mellett, thusosi bort ittak rá és a táncosnõk lábáról cseréltek eszmét, nem a lélek halhatatlanságáról.

Mivel szakítottam a klasszikusokkal, akik romlásomat okozták, nem tartottam kötelességemnek Sokrates példáját követni és visszacsavargattam a lekváros kenyeret védõburkába. Gondoltam ugyan rá, hogy talán az ég madarainak táplálására kellene fordítanom, és kísérletet is tettem rá, hogy feldobom a haza bölcsének érc ölébe, de az elsõ kísérlet nem sikerült, a másodikat meg nem mertem megkockáztatni. A rendõrposzt nagyon gyanakodva nézett rám, s meg is állított, ahogy a motyómmal a hónom alatt elhaladtam elõtte.

- Mit akart az úr azzal a szoborral? A conscia mens recti nyugalmával mutattam neki a lekváros kenyeret.

- Kedves biztos úr, egy bölcse van a hazának, akit nem is kell félteni, hogy megtagadja a múltját, hát csak nem gondolja, hogy azt is fel akarom robbantani?

Lecsellengtem a vízpartra, odakuporodtam a legalsó lépcsõre és belebámultam a sárgászöld tükörbe. Pedig nekem se vízbe, se tûzbe nézni nem jó, mert mind a kettõben igézet lakik és én annak nehezen tudok ellenállni. Valami õsi ösztön hajt a lelék felé, akik a vizek fenekén hancúroznak és az láttat velem táncoló lidérceket a tûzben is. Talán az õseim sámánok lehettek sátoros korunkban és addig bûvöltek vízzel és tûzzel, míg a törzs népe vízbe nem hányta vagy tûzbe nem dobálta õket, mikor Ukkó isten rosszkedvû volt és nem adott halat meg menyétkét. Talán most is õk morognak fel rám a Duna fenekérõl, hogy »gyere haza gyerek, majd meglátod, hogy ide nem jönnek utánad a kánok meg a mirzák!« Kutyanyakon nem volt ilyen nagy víz, de azért abba is bele lehetett fulladni és a lelék már ott is csalogattak, hogy ugorjak közéjük. Csakhogy a lóúsztatóban piócák is laktak, azoktól pedig féltem, azért nem mentem le a lelékhez, de játszani nagyon szerettem velük. Ha kerek, lapos kavicsot dobtam a vízre, azt négyszer-ötször is visszapattantották, míg a többi gyerekét mindjárt lekapták magukhoz. A pajtásaim mindig irigykedtek rám, hogy én jobban tudok »szõni«, mint õk, de én tudtam, hogy ez csak azért van, mert a lelék énvelem jobban szeretnek játszani.

Ahogy egyre közelebb csúsztam a vízhez, olyan együgyû gondolatokkal, amelyek talán nem illettek volna a klasszika-filológia doktorához, de természetszerûleg ébredtek fel a munkanélküliek statisztikájának egyik alanyában, megcsörrentek a zsebemben a hadimonéták.

- Nini - mosolyodtam el -, ugyan tudnék-e még »szõni«?

- Platy! Platy! Platy! Platy! - bronz, vas, kisezüst, nagyezüst, egymás után potyogtak a vízbe. De a lelék nem pattantottak belõlük vissza egyet se. Térdemig csapó haragos hullámmal üzenték, hogy nem detaillokban kellek nekik, hanem angróban.

- No megálljatok - álltam fel -, mindjárt megkaptok, csak elõbb hazamegyek az asszonyért, elhozom azt is. Összefogódzunk, jó szorosan, aztán Kustendséig meg se állunk. Ott is csak addig, míg hírt adunk Ovidiusnak, hogy most már megírhatja Jázon és Medea hazatérését Kolchisba. Igen szép költõi elbeszélés lesz belõle, pályázhat vele a Nádasdy-díjra.

Ahogy a lépcsõ tetejére értem, nagy csõdületet találtam a vaskorlátnál. Izgatottan mutogattak az emberek a vízre és összevissza kiabáltak.

- Hulla, hulla! Koponya az csak! De bizony hulla! Persze, megint ismeretlen holttest! Disznóság! Telefonálni kellene a rendõrségnek!

Egy nagy sárga fej bukdosott a hullámokon. Néha megállt, mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e még idefönt nézelõdni, aztán megint csak nekilódult. A híd felõl lecsapott rá egy varjú, de alig vágott hozzá, mindjárt elrepült.

- Biztosan megint egy összedrótozott zsidónak a hullája! - vetette közbe egy uborkás kofa a divatos faji kérdést.

- Igaza van! Az az csakugyan! - erõsítették a jobb szemûek. Amire a hadrakelt seregek leszereltek, de az izgalom egyre fokozódott.

A halálfej lebukott a víz alá, éppen mikor az egyik úszóházból valaki utána vetette magát.

- Csáklyát kellene hozni! - ajánlgatták. A fej megint felmerült, a koponya-halász magához rántotta két karjával, aztán fülig szaladt a szája a nevetéstõl.

- Fogják meg! - röhögött ki a partra és nagyot lóbálva a jobb karján, felhajította a koponyát.

Az emberek szörnyülködve szétrebbentek és az aszfalton nagyot pukkant egy félig rothadt tök. Az érdeklõdésnek egyszerre vége volt, a publikum elégedetlenül távozott, volt aki reménykedve vissza-visszanézett, de a tök makacsul állta az egy helyet. Igaz, hogy akkor se igen csinált volna mást, ha koponya lett volna, de azért a töktõl mégiscsak rossz néven vették az emberek, hogy fejnek tetteti magát.

Egy ember azonban nemcsak visszanézett, hanem vissza is fordult, a hóna alá kapta a »gondolatok elhagyott dómját« és elbice-bócázott vele a villamosmegállóig. Csak akkor kaptam észbe, mikor már elnyikorgott vele a kocsi, hogy nini, hiszen ez a Menyus volt, a mi Menyusunk!

Nézem a hajóállomás óráját: négy óra. Abbiz isten, most fonják nekem a lángostort a tornacsarnokban! De már oda mégiscsak elmegyek, csupa becsületbõl is. Ha már betanultam a filippikát, nem viszem le a lelek közé. Aztán különben is, meggondoljuk még ezt a vízi utat. Nem tudom én, a lelkemre merjem-e venni, hogy derék honpolgárok az én kobakom miatt bicskát eresztgessenek egymásba.

A tudományok csarnokán semmi se mutatja kívülrõl, hogy belül történelmi esemény játszódik le. Ha csak az nem, hogy a kapuban elhagyatva állott a cipõpucoló standja.

- Ejnye - néztem körül -, hát ez a jó ember itt meri hagyni ilyen gazdátlanul a keféit meg a kenõcseit? No, akkor mégse lehet ez a Budapest olyan bûnös, ha már a cipõpucolók is úgy bíznak az õsi erényben!

Ahogy ott ácsingózok, lesuttyan az útszéli fáról egy szurtos kis fityfiritty, begurul a kapu alá és besüvölt a tornacsarnok irányába:

- Hé, Gazsi bácsi, van egy pasas!

- Van, ángyod térde! - lódítottam odább a cipõfényesítõ gyakornokot. (Mert bizonyos, hogy legalább ennyi címe van.) Hát már engem is úrnak nézel, te bórembukk? Hol a majsztered?

- Ott bent eszi a frász, ni!

- Mit csinálnak ott?

- Nem tom. Sokan vannak. Alighanem ütik a zsidót.

No, azt meg kell adni, hogy nagyon csendben ütötték. Morognám barátom ugyan kitett magáért, az összes nemzeti táncokat eljárta, míg a »határozati javaslatot« felolvasta - már ott tartott, amikor besompolyogtam a szertornatudományok templomába -, de a szittyák sehogy se akartak parazsat abrakolni. Az ünnepi csendet nem zajos helyeslések zavarták, csak elkeseredett ásítások. A mirzák és kánok nagyobb része édesdeden aludt. Mikor az elõadó végre föltette a kérdést, hogy el méltóztatnak-e fogadni a határozati javaslatot, az igaz hazafiak csak nagyon szórványos és nagyon kényszeredett »elfogadjuk«-kal válaszoltak. De hát nem is csoda. A határozati javaslat az volt, hogy az országháborító értesítõbõl, az összes társadalmi egyesületek bevonásával máglyát kell rakni a Vérmezõn. Máglyát rakni a kánikula derekán, harmincötfokos melegben, mikor a békasó is magától izzad! Az egyik kán - kövér, jómódú mézeskalácsos - pótindítványt terjesztett be, hogy a határozat csak a jövõ év januárjában hajtassék végre, amikor a máglya nemcsak intõ példa lesz a destrukciónak, hanem legalább a budai szegény gyerekek is melegedhetnek nála.

Egy másik kán azonban - mindjárt kiderült, hogy fa-kereskedõ volt - a határozatot legkésõbb Szent István napján végre akarta hajtatni. Nem akar senkit se gyanúsítani, de szerény véleménye szerint az anarchiának tesz szolgálatot, aki ennek a nagy horderejû határozatnál) a végrehajtását halogatja. A mézeskalácsos nagyon röviden, de velõsen kívánt nyilatkozni. Neki se kenyere a gyanúsítás, de az õ szerény véleménye szerint a kántárs a maga üzleti érdekeit félti a téli ingyen máglyától. Végre, õ meghajol a többség határozata elõtt. De kérdi, nem lehetne-e ezt a megtorló intézkedést ezáltal is emlékezetessé tenni a tanulóifjúság körében, hogy ez alkalommal jutányos árban beszerzett mézeskalácsot osztogatnának szét a jelesebb elõmenetelû növendékek között?

- Szavazzunk! Szavazzunk! - kiabálták a kevésbé érdekelt szakmák. Egy petróleum-nagykereskedõt, aki azirányban tett módosító javaslatot, hogy a hatás fokozására minden értesítõt külön locsoljanak le petróleummal, azzal hurrogtak le, hogy õ még csak mirza, s a mirzáknak nincs indítványozó joguk. Ez ellen többen hevesen tiltakoztak, s mivel attól féltem, hogy a tiltakozás ürügye alatt a többség elhagyja a tudományok csarnokát, felugrottam a pódiumra, Morognám barátom mellé és felemeltem a karomat, mint Agamemnon a megkeveredett achájok és argivok felett.

- Patres és conscripti! Akarom mondani, tiszteletre méltó kánok és mirzák! Én vagyok az az országpusztító kalefaktor, ezzel a fél kezemmel, akit az önök bölcsessége máglyára szentenciázott!

Ebben a pillanatban, mikor minden száj rámtátódott, nagyot koppant valami a pódiumon.

- Bomba! - ordította el magát Morognám barátom és a teremben õrült kavarodás támadt. Mindenki egymás hegyen-hátán szaladt az ajtó felé.

- Nyugalom, uraim! - ordítottam én is és felemeltem a pódiumról a változatos pályafutású rothadt tököt. Tessék idenézni! Úgy látszik, valamelyik jelenlévõ tisztelt polgártársunk elvesztette a fejét!

Olyan forgatagos nevetést a tatárjárás óta nem látott Hunnia, mint amilyennel a kánok és mirzák visszafordultak. Csak Menyus somfordált ki, mint a leforrázott macska, feldúlt lelkiállapotának úgy adván kifejezést, hogy lerúgta a lépcsõrõl tulajdon kis varasbékáját.

De nekem most már nem Menyus volt a fontos, hanem a fõkán, a Batu kán, az én kedves konskolárisom. Õ is el akart oldalogni, mert parlamenti gyakorlatból tudta, hogy aki a neveltetés kötelén fogja az embereket, az oda is elvezeti õket, ahová nincs mehetnékjük.

- De nem úgy van az, kedves képviselõ ûr! - fogtam marokra a mellén a selyeminget. - Addig innen el nem megy, míg ez elõtt a nagyérdemû közönség elõtt nem tisztázzuk a kérdést, hogy Scipio volt-e a jobb hazafi, vagy Hannibál. Én nem adok az akadémiára, se nemzetgyûlésre semmit, hanem ezekre a jelenlévõ urakra adok, mert ezek sine ira et stúdió ítélnek!

- Úgy van! - dördült meg a mézeskalácsos hangja és utána fölhangzott az elsõ zajos helyeslés. - Halljuk! Halljuk!

Elõször is tessék elereszteni az ingemet! - rángatózott a Batu kán, akárcsak Galvani békája - engem véd a képviselõi immunitás...

- Tessék! - eresztettem el a prédámat, akit már vert a halálveriték. Pedig még csak most kezdõdött az inkvizíció! - Mindenekelõtt sorolja fel a képviselõ úr a római császárokat: Augustus...

- Uraim! - fordult lihegve a boldogtalan a hívei felé - az idõ nagyon elõrehaladt... máskor nagyon boldog leszek rendelkezésükre állhatni, és meg vagyok róla gyõzõdve... illetve meg lehetnek önök gyõzõdve... vagyis beláthatják önök... hogy nekem most nagyon sürgõs ankétom van. A haza üdve kívánja távozásomat... okvetlen vigyáznom kell a nemzet érdekeire... a marhakiviteli ankét... tetszik tudni, okvetlen ott kell lennem.

De ezt már az ajtóból mondta, s nem hallotta, mikor valamelyik próbamirza utána kiáltott, hogy »maradjon is ott.«

A próbamirza nem az osztatlan közóhajnak adott kifejezést: többen pisszegtek, mint helyeseltek neki. Most már ez nekem igen mindegy volt, mert az ütközetet kétségtelenül én nyertem meg. De, ha már benne vagyok, gondoltam, nem ismétlem meg Hannibál hibáját, aki nem használta ki a cannaei gyõzelmet. Én bizony kihasználom az enyémet, ha semmi hasznom nem is lesz belõle. Azt már elértem, hogy Batu kán megfutamodott: most megmutatom, hogy még tevehajcsárnak se veszik be többet a »Három Dudásba«. Fülemben voltak a szavai: »Hja barátom, ez a politika!«

- Uraim! - emeltem fel újra a karomat - csak egy perc türelmet kérek. (Halljuk, halljuk!) önök bizonyára igen jól tudják, hogy ki volt Hannibál. (Tudjuk, tudjuk! - egy cérnahang azt kiáltotta, hogy »portás«.) Igen, jól van értesülve a tisztelt polgártárs, mert a nagy államférfi és hadvezér változatos pályáját csakugyan, mint portás kezdte meg. A közpolgári osztály, amelynek példát adott arra, hogy becsülettel és szorgalommal az egyszerû ember is mennyire viheti, így is õrizte meg az emlékezetét: »Hannibál ante portas.« Hannibál azelõtt portás. (Hosszú, elnyújtott, kottára szedhetõ ásítás. Rokon érzelmüknek többen pártoló mosollyal adnak kifejezést.) Pár szót leszek bátor mondani errõl az ideális férfiúról, az ókornak errõl a sans peur et sans reproche lovagjáról. (Ellen nem vetõ köhögések és csoszogások, többen a könyökükkel azt kérdik a szomszédjuktól, hogy hány óra, ami a távozási szándék kétségtelen jele.) Õ volt az, aki kétezer évvel ezelõtt megakadályozta a forgalmi adó behozatalát! (Éljen! Halljuk! Halljuk!) Sajnálom, hogy az önök szeretett elnöke, az én igen tisztelt barátom, eltávozott. Õ a kérdésnek ezt a részét tüzetesebben tanulmányozta, mert úgy tudom, hogy a forgalmiadó-javaslatnak õ lesz az elõadója a parlamentben, s úgy vagyok értesülve, hogy tulajdonképpen most is a titkos forgalmiankétra sietett. (Szégyen, gyalázat! Le vele!)

Akkoriban már fújt a forgalmi adó szele, ahogy a kiadóhivatalok kirakati újságpéldányaiból láttam, s tudtam, hogy ezt a gebulát mindenki beveszi. Nem az adót, hanem az ellene való tiltakozást. (Ciceró az ilyesmit mendaciunculum-nak nevezi, azaz olyan kecses kis hazugságnak, s a szónoki mûvészetben a hatás megengedett, sõt ajánlatos eszközének tartja. Õ feleljen érte, hogy egy kicsit bõven bántam vele, de hát amim van, azzal én sose szoktam fukarkodni.)

- Uraim, ha esetleg önök közt talán akad valaki, aki olvasta szerény munkámat (mert eddig még ilyennel nem találkoztam), amelynek tûzhalálát megszavazta, az szíveskedjék jelentkezni. (Szusszanni sem mer senki. A kerek világon egy ember van, aki jelentkezhetett volna, a magyarszakos kolléga, de azt a tanári szoba ablakában törte a kíváncsiság. A pódiumról láttam fel-felvillanni a cvikkerét.) Megértem, ha önök bokros teendõik közt eddig nem bírtak neki idõt szentelni. Amint Hannibál mondta: az az állam, amely adókönyvet nyom a városi polgárok kezébe, nem várhatja tõlük, hogy házi tûzhelyükön még egyéb könyvet is forgassanak. (Taps.) Ennélfogva, meg fogják önök engedni, hogy in nuce rámutassak Hannibálnak, mint az ipar és kereskedelem vértanújának halhatatlan érdemeire. (Csukják be az ajtót! - kiáltott a fakereskedõ. A kis varasgyík még mindig vartyogott a lépcsõrõl való legurulása következtében.)

Most következett az, amit a régi rétorok narratió rérum-nak neveztek, a mai ügyvédek pedig szintén madárnyelven »tényálladéknak« mondanak. Eszerint Scipió a gazdák vezére volt. Hannibál pedig a merkantilistáké. Scipió semmi egyéb nevezetes dolgot nem csinált, mint hogy megszavaztatta az általános választójogot. Hannibál ellenben legnagyszerûbb törvények egész sorával ajándékozta meg hazáját. Például kimondatta, hogy a fa- és szénkereskedõk csak szemmérték szerint tartoznak kimérni a portékájukat és a közönség köteles azt a szemmértéket akceptálni. A gáz- és villanyvilágítást beszüntette és a petróleumvilágítást tette kötelezõvé, mert amellett nem kívánkoznak sokáig fönnmaradni az állampolgárok, hanem hamar lefekszenek, és az több szempontból üdvös a hazának. A pékek közt állami jutalmat tûzött ki a legkisebb zsemlyére, mert arra kevés vajat lehet felkenni, s ezáltal nagy megtakarítás eszközölhetõ a nemzeti vagyonban.

A nagy aranyérmet az a pék nyerte el, aki olyan kis zsemlyéket sütött, hogy amikor egyet kikapott a szél az inasa kosarából, és belefújta a karthágói plébános szemébe, az alig bírta kidörzsölni a zsebkendõjével. Elrendelte az általános, kötelezõ alkoholfogyasztást, éspedig úgy, hogy mindenki tartozik naponta legalább egyszer kolbászt vagy karmonádlit enni, mert az egyrészt erõsíti az izmokat, másrészt megkönnyíti az alkohol-törvény végrehajtását. S hogy a lábbeli-szakma és a cipõpucoló Gazsi is ki legyen elégítve, olyan törvényt is hozattam Hannibállal, hogy a lakosság kerületenként minden héten tartozik egy-egy pár cipõjét égõ áldozatul bemutatni Moloch oltárán, aki abban az idõben a civilizált népek közõs istene volt, és igen gyönyörködött az égõ bõr szagában.

Az egyre megújuló tapsviharok közepette csak két kán ült szigorúan összeráncolt homlokkal a helyén, mégpedig két hangadó kán: a nõi szabó meg a mézeskalácsos. Szerencsére idejében észrevettem õket, és siettem jogos igényeiket kielégíteni.

- Hannibál reformjai közé tartozott az is, hogy a hadsereget nõi ruhába öltöztette, ami azért volt jó, mert az ellenséget mindig elbizakodottá tette, továbbá a prófuntot mézeskalácsból süttette, mert így a katonák sokkal jobban elhitték, hogy édes a hazáért meghalni!

Azt fölöslegesnek tartottam részletezni, hogy mennyi küzdelmébe került Hannibálnak ezeknek a törvényeknek az elfogadása. Annál jobban kidomborítottam azt a végzetes harcot, amelyre az adóreform-javaslatok vezettek. Hannibál azt követelte, hogy emeljék fel a földbirtokok adóját, Scipióék azonban a forgalmi adót eszeltek ki. Az ellentétek polgárháborúra vezettek, és Zámánál volt a döntõ csata, amelyre Hannibál a céhekkel vonult ki, Scipió pedig a földbirtokosokkal. Sajnos, mint a történelembõl ismeretes, a nyers erõ gyõzött az intelligencia fölött. Hannibál az ellenség kezébe került, s irtózatos bosszút álltak rajta. A félszemét kiszúrták, a szájába korpát tömtek, végre elevenen megnyúzták, és kitömött bõrét madárijesztõnek állították ki Scipió kölesföldjére, a nyakába pedig táblát akasztottak ezzel a felírással: Vae Victis! Természetesen a törvényeit mind eltörölték, ellenben életbe léptették a forgalmi adót, amely aztán úgy elpusztította Karthágót, hogy csak romja maradt meg, s ezen épült fel, mint a neve is mutatja, Róma!

A retorika törvényei szerint most a befejezés következett volna, a szívhezszólás és az ilyen súlyosabb esetekben, mint az enyém, a térdreborulás és az »egybegyûlt atyák« háziisteneire való hivatkozás. De ez mind fölöslegesnek látszott most már. Az egybegyûlt atyák úgyis tisztában voltak már vele, hogy itt mire megy ki a pakli: a kormány azért tört felettem pálcát, mert rámutattam a forgalmi adó várható következményeire. Igaz is! Tessék elgondolni, hol tartanánk, ha törvényei életben maradtak volna, és nézzék meg, mi lett a világból, amióta azokat eltörölték.

- Uraim - hajlongtam, külön-külön a nyújtó, a mászópózna, a korlát és gyûrûhinta, a ló és az ugródeszka felé, amelyek körül kánok és mirzák bizonyos árnyalatok szerint csoportosultak -, uraim, azzal fejezem be, amivel Hannibál kilehelte nemes lelkét, a nyúzógerendán: Isten áldja a tisztes ipart!

Nem voltam ott, mikor a római szenátus Cicerót kikiáltotta a »Haza atyjá«-nak, de majdnem olyan lehetett, mint mikor engem felültettek a torna-lóra és kikiáltottak tiszteletbeli kánnak. Még a fabuzogányokat is összeverték a tiszteletemre, ami szegény Anton Bierhubert juttatta eszembe. (Tudniillik, a Három Dudásban ezt a szertartást üres söröspalackokkal végezték.)

Azután nívós vita indult meg arról, hogy Hannibálnak az arcképét festessék-e meg, vagy szobrot állítsanak neki. Egy szeme legyen-e azon, vagy kettõ, ki tartsa a leleplezõ beszédet, kik vezessék a társadalmi gyûjtést, és a zsidóktól fogadjanak-e el pénzt? Ez az egy pont volt az, amelyben mindenki igennel szavazott, a többiekre nézve azonban nagyon elágazók voltak a vélemények, azért nem is vártam meg az eszmecsere végét, hanem angolosan megléptem kán és mirza testvéreimtõl.

Ha tógám lett volna, azt minden bizonnyal az arcomra húztam volna, mikor kiléptem a kapun. A Coriolanus anyja érezhette így magát, mikor megtudta Plutarchos-ból, hogy Rómát megmentette, de a fiát elvesztette. A kenyeremet tán én is megmentettem, de Hannibált elvesztettem, éppen, mikor föltámasztottam. Meghamisítottam, eltorzítottam, csúfot ûztem belõle, maskarába öltöztettem, és bukfencet hányattam vele a cirkuszban. Ehhez fogható gonosztett nem volt azóta, mióta az elvetemült Tullia a saját apja holttestén végigkocsikázott a Via Scelerátán. A tisztelt címû kánok talán kijárhatnák a megkegyelmezésemet a nagyságos és méltóságos kánoknál, de én soha meg nem bocsáthatok magamnak.

A varasbéka ott csúszott-mászott a celtisz alatt, arcocskáján nem annyira a kiállott szenvedések, mint inkább a különbözõ cipõkenõcsök nyomaival. Fölhasználva a Gazsi bácsi politikai elfoglaltságát, belekóstolt minden suvikszos skatulyába. Most azzal foglalkozott, hogy az ölében lévõ számtanfüzetbõl kitépett egy levelet, csinált belõle staniclit, telerakta éretlen celtiszbogyóval, azt onnan kiszedte és beleduggatta a fülecskéjébe, orrocskájába. Így sokkal rafináltabb volt az élvezet, mint ha közvetlen a földrõl raktározta volna az orrába a bogyókat.

- Nekem adod-e ezt az irkát, pajtás? - kucorodtam le hozzá.

- Mitatóteneteme? - kapadozott a zsebembe. Ebbõl értettem meg, hogy a varasbéka az alkudozások terére lépett, és azt kérdezi, hogy milyen ellenértéket kínálok az irkáért.

Egyebein nem volt a noteszemnél, azt ajánlottam fel, ami nagyon szép volt tõlem, mert a noteszben sokkal több volt a kitépni való, mint az irkában. De hát nekem a notesz már úgyse kellett többet, az irka meg nagyon kellett, legalább egy tiszta levele. Azon írtam meg ott nyomban a lemondásomat a tanári állásomról. Be is dobtam mindjárt az igazgatói iroda ajtaján lévõ levélszekrénybe. Ennyi engesztelõ áldozattal tartoztam Hannibál meggyalázott szellemének.