8

Szolid és udvarias ember vagyok, aki még a gyógynövénykereskedő kandúrjának se mondom, hogy »sicc, te!« hanem azt, hogy »cicuskám, nem lennél szíves más irányban orientálódni?« A gúnyolódásra se volt sohase kedvem, se különös tehetségem. A római szatirikusokat és a görög komédiaírókat sokat forgattam ugyan - a doktori disszertációm Aristophanesről szólt -, de inkább csak nyelvi szempontból, s az iróniájukat nem tudtam sem élvezni, sem helyeselni. Sőt, például Aristophaneszt határozottan elítéltem azért, hogy kiváló talentumát a tekintélyek lerombolásába állította. Nekem hiába mondják, hogy ő nem volt a hibás, hanem a kor, amely Kleonokat termett. Az nem úgy van, aki igazi költő, az a suszterokról is tud pindarosi ódákat írni, sőt csakis az az igazi költő, aki ezt meg tudja csinálni. A marathoni győzőkről nem kunszt szépet írni.

De hát akkor mi bújt énbelém, hogy így eljárattam az áprilist ezekkel a derék, becsületes háromdudásokkal, akik végre is nem akarnak semmi rosszat, csak jól akarnak lakni a hazából? Hol itatták én velem azt a boszorkányos ultrát, amelyik úgy kiforgatott magamból? Hiszen nem ez volt az én szándékom. Szép cicerói szónoklatra készültem én, nem ilyen labériusi mimusra. Hol maradt le a lábamról a kothurnus, és mikor kerül rá a soccus?

Nem, nem én voltam az, aki mindenkibe beleeresztettem a fullánkot. Sőt magára Hannibálra is szamárbőrt húztam. Ez valami révület volt, valami megszállottság. Persze, így jár az ember, ha sámánok ivadéka: egyszerre megperdül a szívében az ördöngős dob és járatja vele a kutyakopogóst.

No, most már aztán igazán elmehetünk a lelékhez örökös vizitre. »Ultra Saurometos fugere hinc et glacialem Oceanum! Fussunk túl Szkítián, túl észak zord árján«.

Szegény Dia se gondolta, hogy az útiprogramunkat csináljuk, mikor pár héttel ezelõtt Juvenalist fordítgattam neki. (No, nem az asszonyokról valót, csak a képmutatókról szólót!)

Az erynnisek akkor se maradtak el tõlem, mikor a kapunkon beléptem. De nagyon is az arcomra vetõdhetett az árnyékuk, mert Tera mama szükségesnek látott megvigasztalni, ahogy elém döcögött.

- No, nem kell azért megijedni, tanár úr, esett már ilyen dolog a világon máskor is!

Hát persze, hogy esett. De hát mi köze ahhoz ennek az aventinusi vén boszorkánynak és mit vigyorog hozzá?

- Tudja, fiatal asszonyon szokott az ilyesmi megesni! Énrajtam már nem esik meg...

Most már egy ugrással bent voltam a szobában. Dia a sifonér elõtt térdelt.

- Mi történt veled? - szökkent fel a szívem a torkomba.

Felém fordította az arcát, amely sápadt és riadt volt, de szelíden mosolygó, mint a vízbõl visszasütõ hold. Összekulcsolt kezét a szájára téve mutatta, hogy most csöndbe kell lenni, mert õ most imádkozik, aztán fölintett a sifonér tetejére.

Pléhre préselt kazáni Mária nézett le onnan, olyan, amelyik még nem a karján hordja a fiát, hanem a méhében. A Krímben találni ilyent minden házban, ahol új házasok virágzanak.

Odatérdeltem Dia mellé, de nem zavartam, csak a két összetett tenyere közé csúsztattam az én egy tenyeremet. A bánatos Máriácska száján egyszerre kinyílt a mosoly.

Amikor befejezte az imádságát, keresztet vetett magára, és keresztet vetett rám is, de azért nem keltünk fel a földrõl. Jólesett egymást átölelve tovább is ott maradnunk, és hallgatnunk az egymás szíve dobogását.

Az udvar vénhedett törökeperfáján elrikkantotta magát egy jókedvû sárgarigó. »Kell-e dió, fiú?« - ezt mindig olyan fán kezdik a sárgarigók, amelyiken nincs dió - és Dia megszólalt:

- Tera mama azt mondja, fiú lesz.

- Persze hogy fiú lesz - nevettem el magam -, és a mai nap emlékére Hannibálnak fogjuk keresztelni.

A fúriák egyszerre eltakarodtak a fejem fölül. Vitték a hírt a leléknek, a vizek pokolfenekére, hogy már megint nem lesz barátkozás. Olyan bolond fajzat az ember, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy lesz kire hagyni a szenvedéseit.

- Mi nyom itt a kabátod zsebében? - kérdezte Dia, ahogy hozzámbújt.

- Hát az ebédem - veszem ki a csomagot. De már kibontani nem értem rá, mert az ajtón besötétedett egy árnyék.

- Nini, János! A finánc! - ugráltunk fel. Erre számíthattam volna is, hiszen Hannibál meg János összetartoznak a mi életünkben.

Csakhogy a finánc már nem volt finánc. Valami hivatalos libériában feszített, de civil jellegûben, gyíklesõ nélkül, a bajusza stuccolva, borbélyszaggal dúsan bebûzítve.

- No, mi az János, de nagy gavallér lett magából! Hát kitelt az esztendõ?

- Ki, kérem. Most a külügyben vagyok.

Akkor már értem a stuccolt bajuszt. A külügyben gavallérok az ajtónyitogatók is.

- Hát ott nem kell írni-olvasni tudni?

- Õk nem kérdezték, kérem, én meg nem mondtam.

- Okosan tette, János. Lehet, hogy nem is tudódik ki soha. No, tartson velünk - toltam eléje a lekváros kenyeret.

Megköszönte szépen, de azt mondja, nem azért jött. Elhozta ezeket az »izéket«.

- »Mizéket«, János?

Elém rakja a perekopi receptpapirokat. A Hannibál pergamen másolatait.

- Ember, hát ezek hogy jutottak magához? - csaptam össze kezemet a térdemmel. (Félkarú hõsöknél ez a csudálkozás gesztusa. Bele van tudva a rokkantsegélybe.)

- Ott voltak ezek kérem, az asztalban, mióta csak a felettes hatóságom odatette õket. Csak eddig nem szólhattam róluk, mert a hivatalos titkot a harmadik paragrafus szerint meg kell õrizni.

- De hát most hogy kerültek ide?

- Hát most már nem vagyok szolgálatban, kérem. Mondom, elhozom, hátha hasznukat veheti a tekintetes úr.

- Én már nem, barátom - kötöztem össze a csomagot. Hanem... hanem... majd a fiam. Az õ idejében majd más lesz a világ... nem akarják majd az igazság kutatásáért máglyára tenni az embereket. A fiam majd föltámasztja Ábelt. Akarom mondani Hannibált.

A szemem a jövõ képe felé csillant - és beleharaptam a lekváros kenyerembe...