|
Tamás urat, a
régimódi erdélyi nemesembert én csak hallomásból
ismerem, mint szögről-végről való messze atyafit. Soha ide a mi
alföldi városunkba le nem jött. Még akkor se, mikor a fia idekerült hozzánk
gazdatisztnek.
Szép nagy szál
ember ez a Tamás úr fia, erős, mint a tölgy, mégis úgy remegett, mint a
nyárfa, mikor tíz esztendővel ezelőtt elejbe állt az öregúrnak:
- Apámuram,
búcsúzkodni jöttem. A csongrádi róna terem már nekem ezután kenyeret.
- Olyan is lesz
az - mondta fanyarul Tamás úr. - Több lesz benne a konkoly, mint a búza.
- Édesapám -
mosolygott félénken a fiú -, ott sütik a világ legfehérebb kenyerét.
Az öregúr szemében
lobbot vetett a harag, piros lett, mint a vér, sárga, mint a viasz. Nagy
természetén mégiscsak erőt vett valahogy, de azért úgy kopogott a szava,
mint apró szögön a kalapácsütés.
- Hát föl is
út, le is út, fiamuram. Hanem nekem nem vagy többet fiam, ha ezt a falut itt
tudod hagyni. Én bejártam a világot, de párját ennek az erdélyi kis falunak
sehol sem találtam. Se zúgó erdeinek, se virágos rétjeinek, se csörgő
patakjának, se derék székely népének. Itt úr lehetsz halálodig. A legnagyobb
úr, aki előtt még a medve is két lábra áll.
- Úgy igaz, úgy
igaz! - döngicséltek be a vadméhek az ősi ház apró ablakain. S a
bekékellő hegyek, a dús üstökű bükkök, a patakparton ágaskodó
vadorgonák, a vígan csilingelő vasárnapi harangok mind azt bizonygatták,
hogy Tamás úrnak igaza van.
A fiú pedig az
árvalányhajas szelíd rónákra gondolt, a vadszegfüves legelőkre,
bárányfelleges, nyílt mezejére az égnek, a soktornyú nagy városra, amit a
puszták széléig
kirenget a délibáb, s dacosan hátraszegte a fejét.
- Elmegyek,
apám.
Kezet csókolt,
s ment kifelé kemény léptekkel. A Tamás úr vére volt benne, aki becsapta utána
a vasas ajtót úgy, hogy a nagy begyű galambok mind fölrebbentek a
tetőről.
Tíz esztendeig aztán nem látta a fiát Tamás úr. Pedig
kérő-hívó levelével tele volt már a néhai nagyasszony tulipántos ládája.
Hogy legalább az unokáit nézné meg egyszer, ha már őt nem kívánja látni.
- Hát, tán még
vasútra is üljek? - kacagott keserűen az öreg nemesúr.
Később az
unokák maguk is írtak neki levelet, nagy, verébfejű betűkkel. Hogyha
most, aratáskor látná az Alföldet nagyapó, soha vissza nem kívánkozna görbe
hegyei közé.
Nagyapónak
tele volt könnyel a szeme, de mikor idáig ért, nagyot dobbantott a tölgyfa
padlón.
- Nem megyek, azért se megyek! Ha belehalok, se megyek!
Nem is ment, se fiáékat nem hívta magához. Nem békül, nem
békül - mondogatta sűrűn a hegyeinek. Hanem mogyorót küldött az
unokáinak egy zsákkal. Hadd lássák azok az alföldi gyerekek, hogy mit teremnek
az erdélyi hegyek, őnáluk a dió sincs akkora, mint itt a mogyoró.
Az unokák mézet küldtek cserébe nagyapónak, illatos
akácmézet. Színit-javát kilenc kaptár méhecske termésének.
„Keserű a mézetek - írta vissza szálkás, kemény
betűkkel Tamás úr a fiának. - Színe sincs, illata se igazi. Nem csuda,
hiszen legelője sincs azokon a kutyatejes mezőkön a méhnek. Hanem
gondoltam én valamit. Küldd el a méheidet ide, Erdélyországba. Áldott hegyi
réteken kosztoltatom őket. Majd megmutatom én nektek, mi az igazi
méz!”
Tamás úr levelén sokat mulattak az Alföldön, de azért mégis
szót fogadtak neki. Almaszállító szegedi hajóra fölrakták a kaptárokat, s
Tiszán, Maroson fölhajókázva, megérkeztek az alföldi méhek a görbe hegyek kis
falujába.
Tamás úr minden búját-bánatát felejtette ettől fogva.
Méhest rekesztett a kertje végiben, s éjt-napot abban töltött egész nyáron.
Mintha név szerint ismert volna minden méhecskét, úgy elduruzsolgatott velük.
Egyiket az ezerjófűhöz küldte, másikat a marmancsvirághoz; elmondta nekik,
hol a kökény-csárda, a kankalin-kocsma.
- Jó, jó, öregúr - zümmögték neki a méhek -, megtanultuk mi
már itt a járást, nem kell minket félteni.
Össze is hordtak a kis gyárosok annyi aranyszínű mézet,
hogy Tamás úr nem győzte mérni. Csak az a kár, hogy a magas hegyek közt
hamarább becsukja az ősz a virágcsárdákat, mint az alföldi homokon. Szent
Mihály-nap táján már föl is hagytak a méhikék a munkával, kezdték a téli
vackolódást.
- No, most már elválunk egymástól - nézte szomorúan kis
kosztosait Tamás úr. - Ti hazamentek telelni, én pedig magam maradok ezen a
nagy, üres portán, mint valami vén medve.
Utolsó őszi útjukra készültek a falubeli tutajosok,
azokra bízta Tamás úr a kasokat, és - szégyen, nem szégyen - marosszéki piros
keszkenőjét lengette utánuk, ahogy úsztak lefelé a nagy
fenyőszálakon.
- Zümmögjétek el az unokáimnak, hogy szeretném őket
látni! Siessetek hírt hozni róluk a tavaszon!
Bement aztán a házba, de sehogy se találta helyét az ódon,
sötétes szobákban. Kiballagott az üres méhesbe, végighevert a hárságyon,
s nézett türelmetlenül az erdők felé, ahonnan kis kosztosait szokta várni.
- Hol járnak azok már! - sóhajtotta el egyszer magát.
Hol-e? Hát ehol zümmög elő az egyik az
erdőből, ni! Feje, válla, lába, mindene tele a kenyérbélvirág aranyos
porával. Megkésett valahol szegényke, jaj, mi lesz most már vele? Veri magát
ész nélkül kőhöz, falhoz, zümmög kétségbeesetten: hova bújjon szegény
feje?
Ej, de jó, hogy ott áll a hárságy végiben a Tamás úr dohánytartó
cserépmedvéje!
- Hamar, hamar, méhecske - biztatja Tamás úr az utolsó
kosztost, ahogy az edény szája körül döngicsél, s ahogy beleröppen, egyszerre
rászorítja a sapkáját.
- Így ni, méhecske, jó helyen vagy már, de most már mi
legyen veled?
Istenem, hát mi lenne? Emberséges ember Tamás úr, s azt is
tudja, hogy nem jó elmaradni azoktól, akiket szeretünk. Pucoltatja a rámás
csizmát, poroltatja a rókamálas mentét, befogatja a szürkét, s kanyargó hegyi
utakon már viteti is magát a vasúti állomásra. Igenis, a magányos méhecskét
okvetlen haza kell vinni a többihez, a csongrádi pusztára.
|