|
Hej, bizony régen volt, mikor az öregapám kissubáját
odaadtam a rongyszedőnek egy szépen szóló körtemuzsikáért. De az meg még
régebben volt, mikor az a kissuba bárány képében ropogtatta a friss füvet a
legelőn. Hanem azért legrégebben mégiscsak az volt, amikor a cinkotai
bírónak egész istenadta nap egyéb dolga se volt, mint a legyeket hajkurászni
egy istentelen nagy légycsapóval.
- Csitt-csatt - mondta a légycsapó -, csitt-csatt! - mondta
a bíró, s odacsoszogott nagytelkes bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához,
ahol éppen egy kövér dongó pödörgette a bajuszát nagy magabíztában.
- Te leszel a századik - örvendezett a bíró, s fölemelte
szép lassan a légycsapót, mikor eljajdította magát a századik légy:
- Jaj, te cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!
Úgy hallottam,
mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívű bíró:
- Mért volnék
én bíró, ha még az ilyen ingyenélő népségnek is megkegyelmeznék?
- Sose
látsz többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a dongó -, úgy
elmegyek, hogy híremet se halljátok.
- Ugyan
hova tudnál menni, te tolakodó szerzet?
- Elmegyek
Pécelre szúnyognak.
- Ejha -
ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó sorsuk van Pécelen a
szúnyogoknak?
- Mint
halnak a vízben - zümmögte a dongó, s úgy kihessent az ajtón, hogy tán meg se
állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta volna.
Mindegy az,
azért a cinkotai bíró mégiscsak előkurjantotta a feleségét, s a markába nyomta neki a légycsapót.
- Vedd át
egy kicsinység a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok Pécelre. Már csak
megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok.
Úgy láttam,
mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a sapkáját, tenyerébe szedte a lábát, s lélegzetet se vett a péceli határig.
Ott éppen egy szántóvető ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat,
annak fordult neki a cinkotai bíró:
- Hej, te
péceli ember, nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a péceli
szúnyogoknak?
- Mi az a
szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét se hallottam,
azt se tudom, eszik-e vagy isszák.
- No, majd
keresek okosabb embert! - kiáltotta vissza futtában a cinkotai bíró, s meg se
állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája elé tette a két
tenyerét, s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész falu.
- Hej, emberek,
mondjátok meg nekem: miről híresek a péceli szúnyogok?
Egymást
támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg elfutotta a
pulykaméreg a cinkotai bírót.
- Száz aranyat
adtam volna egy péceli szúnyogért! - kiáltotta kétségbeesetten, s dühében
beledobta sapkáját a kútba. Loccs - odalett a világlátott cinkotai bíró
sapkája, s fölzavart a víz színéről egy sereg szúnyogot, akik nagy muzsikálva szálltak föl a
kútból.
- Zine-zene,
zine-zene, száz arany a szúnyog-zene!
- Szúnyog,
szúnyog! - lelkendeztek a péceliek, s boldog volt, aki egyet megkaparinthatott
a drága muzsikásokból. Hazavitték őket, kalickába zárták, gondjukat
viselték, mint ahogy
megérdemli az efféle százaranyas portéka.
Azóta van Pécelen
annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyikteknek száz aranya van, vehet belőlük.
Aki jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is kaphat.
|