|
Az ablakunk alatt
van egy öreg fűzfa. Éppen a hegyébe látok az emeletről. Mindig
találok rajta valami néznivalót.
Ahogy a minap
kikönyökölök az ablakon, mit látok az egyik fűzfalevélen? Egy icipici
hernyót. Nagy begyesen sétál a levélen előre-hátra, föl-fölemeli a fejét,
és körülnéz. Ha beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná: „Én is úr vagyok a
magam fűzfalevelén!”
Kinyújtom a
kezem, barátságot akarok kötni a kis háziúrral. Csakhogy akkorra már
kötelesmester lett belőle. Hajszálnál vékonyabb, pókformájú kötelet
eresztett, s úgy hányta
rajta a bukfencet, mint valami cigánygyerek.
Másnap,
ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most már nem ugribugri
kötéltáncos, hanem tudós mérnök. Méri, méri a levelet hosszában-széltében -
ugyan mire méricskéli?
Egyszer
csak látom ám, hogy lyukas a
fűzfalevél. Kirágta a fűzfahegyi mérnök. No, gondoltam magamban,
ilyen bolond mérnököt se láttam még, aki elegye maga alól az országutat. Hiszen
most már mind lepotyog róla. Nem kell megijedni, nem tört neki csontja, puhára
esett, másik levélre,
azt is fölette, megint új tanyát keresett, s pár hét alatt lekopasztotta az
egész ágat.
Akkor
jöttem rá, hogy nem is mérnök ez, hanem fakopasztó.
Azonközben meg
is emberkedett akkorára, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belőle. Zöld
bársonyruhája, fehér
selyem csíkos; sarkantyús csizmája nem is egy, hanem négy pár. Örültem, hogy a
kardját ki nem rántotta.
Dehogy rántotta
ki, dehogy. Meghúzódott egy nagy levélen, a fejére húzta a két szélét, s
elő nem bújt onnan, akárhogy csalogatta a napsugár. Mintha csöndes remete
lett volna a szilaj vitézből!
Azért se az
lett belőle, hanem takács. Szőtt magának olyan paplant, hogy a lába
vége se látszott ki belőle.
Telik-múlik az
idő, egyszer megint kinézek az ablakon: nincs már ott se paplan, se
takács. Hanem vékony selyemszálon
ott lóg egy barna kis koporsó, benne van maga az asztalosmester is, bebábozott
az én hernyóm.
De már csak
mégse hagyom itt a szelek játékának - gondoltam magamban, s azzal leszakítottam
fonaláról a bábot. El is temettem itt az íróasztalomon egy üvegharang alá. Itt
nyugodhatik békességben a jámbor, míg csak jólesik neki.
Nyugodott is
vagy három hétig, hanem egyszer azt veszem észre, hogy megmozdul a
hernyókoporsó. Mi lesz itt, uram teremtőm!
Az lett biz
abból, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó, s kivergődött belőle egy nagy tarka pille.
Nyújtózkodott, rezgette szárnyait, s mikor fölemeltem az üvegharangot, úgy
kivágódott alóla, hogy majd kiütötte a szemem.
- Nini,
hisz ez a pávaszempillangó! - kiáltottam utána, ahogy megláttam a szárnya kerek
foltjait. - Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!
Beszélhettem én
annak, kint kóstolgatta már az akkor valahol a virágok mézét. De legalább arra
megtanított a fűzfahegyi ezermester, hogy miből lesz a pille.
|