|
Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad
elejbem a lépcsőn Panka lányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel
a búzavirágszeme, panasszal a pici szája:
- Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!
- Micsoda, szentem? - tudakoltam tőle ijedten. - Tán
elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?
- Jaj,
nagyobb ez még annál is!
- Tán
lehágta a sarkát a bádoghuszár a porcelán királykisasszonynak?
- Jaj, édes
apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod! Azt mondta ránk a házmester
Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!
- Ejnye,
söprű meg a kefe! - mordulok el haragosan. - Ez már csakugyan nagy
csúfság. Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot! Nem bánjuk mink, ha csupaakkorácska
lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen!
Olyan
áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is
idehordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig
majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben.
- Édes
lelkeim, hol vegyek én nektek pókot? Ha csak a padláson nem alszik valami
zugolyban.
Nem aludt
az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat; fölkutattuk a
tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy
fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a
bélése: de már ezt az isten is pókistállónak szánta.
- Nézd-e -
tartom oda a Panka kisírt szeme elé -, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.
- Nem ér az
semmit - eredt el a könnye megint a drágámnak -, nem lesz már nekünk pókunk
ebben az életben!
De már erre
magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent,
hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám.
- Apuka,
van pénzed?
- Annyi, mint
szőr a békán.
Pankának
szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme.
- Hisz
akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot.
- Hm -
mondom -, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se
tudom, mázsával mérik-e vagy vékával.
- Mindegy
az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere.
Isten neki,
gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi
kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke.
- Úgy vedd, mintha már le is volna - fogadkozott Panka, s
lekapta a szögrűl a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni - uramfia,
ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen
beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.
- Mi az,
drágám? - ugrok oda sebesen.
- Semmi,
apuka, csak egy legyecske - vörösödött el Panka a feje búbjáig. - Hanem tudod
mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá
se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre.
Így maradt
minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek
belefér, jöjjön el hozzánk póknak!
|