|
Virgonc
szamárcsikó volt abban az időben, mikor még magam is olyan csikóforma
voltam, ő volt egész vagyona a szomszédunknak, öreg Csacsadér Andrásnak.
De jobban irigyeltem én Csacsadér Andrást ezért az egy szamárért,
mint ha hat falunak a gazdája lett volna. Egyik falu olyan, mint a másik, de
olyan takaros szamár nincs több a világon, mint amilyen Virgonc volt abban az
időben.
Mióta a
Virgonccal összebarátkoztam, egyéb kívánságom sem volt, csak hogy én egyszer
végignyargalhatnék szamárháton az utcánkon. Álmomban sokszor huszárkodtam már
Virgoncon, de igazán csak egyszer mertem megpróbálni, akkor is megbántam. Bár
akkor se próbáltam volna! A Virgonc rúgott magán egyet, fölágaskodott, s úgy
puffantam a jászolba, hogy még tán ma is benne volnék, ha Csacsadér bácsi ki
nem szabadít.
- Hej, hej, te
gyerek - veregette le rólam a szalmatöreket -, csak nem nyughatsz te ettől
a szamártól addig, míg egyszer csúffá nem tesz!
Ettől fogva
nagyon haragudtam Virgoncra. Ha szerit ejthettem, megvendégeltem
piszkafanyéllel. Nem volt nyugta tőlem szegény jámbornak.
Pedig ennek a
szamárnak több esze volt, mint nekem. Ha tehette, kitért az utamból; ha ki nem
térhetett, békességesen tűrte kötözködésemet. Mintha csak nem is ő
lett volna a szilaj Virgonc!
Apránkint aztán
meg is felejtkeztem haragomról. Nevekedtem, okosodtam, sokat kellett tanulnom. Nem is esett hiába a tanulás: úgy
feleltem a vizsgán, mint a vízfolyás. Kaptam is ennek örömére édesapámtól olyan
sarkantyús csizmát, hogy némelyik herceg vasárnap se jár olyanban. Az új
kalapomon akkora darutoll volt, mint egy lobogó. Hát még ami a kalap meg a
csizma közé esett! Több volt az új gúnyámon a zsinór, mint a posztó. Még a
Bodri kutyánk is megugatott, mikor az udvarra kiálltam.
Megismert
Virgonc is, amint alamuszi ábrázatát átdugta a kerítésen. Rám pislantott sunyi
szemével, átbújt az orgonabokrok közt, s odaállt elejbém. De nemcsak odaállt,
oldalba is bökött a fejével, de olyan barátságosan, mint mikor a cica hozzádörgölődzik az
emberhez.
„Ejnye, mi
lelte ezt az állatot?” - tűnődtem magamban, s odább húzódtam, hogy
Virgonc föl ne lökjön azzal a nagy buksi fejével csupa szeretetből. De
akármerre mentem, Virgonc mindenütt a sarkamban járt, s egyszerre csak
leheveredett előttem.
- Hopp -
kiáltottam föl nevetve -, mégse hiába jártam én iskolába! Ez a szamár
bizonyosan azt akarja, hogy ráüljek. Megtetszettem neki az új ruhában.
Egyszerre
föltámadt régi kívánságom, elfelejtettem a régi haragomat, fölkaptam Virgoncra,
s huszárosan az oldalába vágtam a sarkantyúmat.
- Gyí, te,
Virgonc!
Virgonc
pedig fölugrott, és ment, mint a szél, szállt, mint a madár, végig a hosszú
görbe utcán. Ha meg nem kapaszkodom a sörényében, leszédülök róla. Így csak
darutollas kalapom pottyant le a kocsiútra, ott, ahol legnagyobb volt a por.
- Megállj,
Virgonc, megállj!
Dehogy állt
meg, dehogy! Úgy nekiiramodott, hogy házak, kazlak, fák, kútágasok mind
összefolytak már a szemem előtt.
- Állj,
meg, Virgonc, állj meg!
Most lódult
neki még csak igazában! Kiértünk a falu végére, ahol a Szúnyogos-tó
terpeszkedik. Ennek a partján hirtelen megtorpant Virgonc, lekapta a nyakát, s
én úgy bukfenceztem bele a mocskos pocsolyába, mintha én lettem volna a
kecskebékák királya.
S mikor új gúnyámban az iszapban vergődtem, hogy
szemem-szám tele lett vele, akkor Virgonc szétvetette négy lábát a parton,
fölmeresztette két lapátfülét, és elnyihogta magát:
- I-á, a-há, i-ha-há!
Nevetett az öreg, hogy régi haragját kitölthette rajtam a
sok mérgesítésért. Fölhúzta a felső szája szélét, hogy nagy
fogai mind kisárgállottak, s diadalmasan nyargalt vissza a jászol mellé.
Akkor láttam szamarat először nevetni, de nem utoljára.
Virgonc még ma is megvan, nagyon jámbor vén csacsi lett
belőle, nem tudja már a legyeket sem elhajtani magáról. De
valahányszor én elmegyek mellette, mindig nevet a maga módján, vicsorgatja a
fogát, és elnyöszörgi magát:
- I-á, a-há, i-ha-há!
|