|
Sólyom
vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban, hogy kegyetlen éhes. Megesik biz ez
még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a cinegepecsenyét is kidobta az
ablakon.
- Ki vele,
ki, ki! Fogolyhúson élt nekem az öregapám is.
Ez persze régen
volt, még valamikor a nyáron, mikor erdőn-mezőn terített asztalt
talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem terítenek neki sehol. Csak az eső
kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekinget ki. Pedig a nyárfahegyi
várnak sok ablaka van. Éppen
annyi, mint amennyi gerendája. Megilleti az az ilyen nagy hatalmú vitézt.
Az ám, de
mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló? Akkor már mégiscsak jobb
olyan kolduskának lenni, mint a búbos pacsirta, aki úton-útfélen jut egy kis
alamizsnához.
- Ejnye, de
szeretném egy búbos pacsirtának egészségére kívánni az éjszakai nyugodalmat! ‑
sóhajtott Sólyom vitéz.
Előbb
azonban rendbe szedi vitézi gúnyáját. Sarkantyús csizmáját föl se kell húzni,
mert azt ő le se veti soha. Éles kardját is mindig magával hordozza,
mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csőrét használja kardnak. Csak
éppen a pettyes fehér mellényt meg a szürke köpönyeget kell egy kicsit
megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát.
Röpül is,
mint a nyíl, az erdő
fái mind megcsóválják bámulatukban a fejüket, de a zsellérek sehol se
mutatkoznak. Hiába ring a csendes mezők felett, még csak egy hitvány egér
se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja őket kifelé nagy leereszkedéssel:
- Ki-ki-ki!
Ki-ki-ki!
Az egerek
azonban azt gondolják magukban, hogy jó nekik odabent is. Sehogy se szeretnek
az ilyen nagy úrral barátkozni. Sólyom vitéz kénytelen a tanyák közt szerencsét
próbálni. Pedig ott nem szeret járni, mert puskával kívánnak neki jó napot, ha
észreveszik.
Most azonban nagy a szerencséje. Kiscsirkék csipognak a
tanyaudvaron a kotlós körül, s nem őrzi őket más, csak egy kócos
bunda a kút mellett. A bunda pedig nem valami goromba állat. Sólyom vitéz
merészen zuhan le az udvarra, mint valami kődarab, s huss! - éppen a kotlóstyúk mellett vágódik le.
-
Kot-kot-kot, ott-ott-ott! - rikácsolja el magát a kotlós, s a kócos bunda mellé
csalogatja a csibéit, akik torkuk szakadtából visítanak:
-
Csip-csip-csip, csip-csip-csip!
- Magam is
azt szeretném, ha csíphetnék egyet közületek - csattogtatta a kardját a Sólyom
vitéz, s fölugrott a kócos bundára, hogy megvethesse a hátát a kútkerítésben.
Az ám,
csakhogy abban a percben megmozdult a kócos bunda, de még meg is rázkódott, de
még fel is ugrott.
- Ki-ki-ki?
- sikoltotta el magát Sólyom vitéz.
- Hogy én
ki vagyok? Brrr-brrr - morgott a bunda. - Biz én csak a Fillér kutya vagyok,
brrr-brrr! Nagyon örülök, hogy leereszkedett hozzám uraságod.
S csakugyan
olyan barátságosan csattogtatta hátrafelé a fogát, hogy Sólyom vitéz egyszerre elfelejtette
az éhséget. Ment volna már vissza ebéd nélkül is, csakhogy a sarkantyús
csizmája beleakadt a Fillér kócos bundájába. Mentül jobban kapálódzott, annál
jobban belekeveredett, s nem volt már se holt, se eleven, mikor a Fillér
szárnyánál fogva lerántotta magáról, s nagy mancsait rátette a fehér mellényre.
-
Ki-ki-ki-ki! - rikácsolta tehetetlenül.
- Szó sincs
róla - mormogott Fillér barátságosan -, inkább be-be-be!
Azzal kirázta
Sólyom vitézből, ami kis élet volt még benne, s vitte be a foga közt a tanyába, s letette a gazda lába
elé. Az pedig szeretettel simogatta meg a kócos bundát.
- Nini,
sólymot fogtál, öreg Fillér? Már látom, föl kell emelnem a béredet. Mától fogva
nem Fillérnek hívunk, hanem Krajcárnak.
|