A DARAZSAK PANDÚRJA

A mi szőlőskertünk nem valami nagy kert. Három lépés a hossza, hat lépés a széle, egy kis körtefa van a közepében. De az aztán olyan, hogy oda nem adnám az egész szőlőhegyért. A király kertjében nem teremnek olyan körték, mint ezen a fán. Ökölnyi nagyságúak, aranysárgák az egyik oldalon, nevető-pirosak a másikon.

Drága jó ízüket szó ki nem mondhatja. A darazsak kimondhatnák, de azok nem beszélnek róla. A múltkoriban már kikezdték belőle kettőt. Az egyiket rajta is kaptam, ahogy szopogatta a méznél édesebb körtelevet.

- Ohó, atyafi - kiáltottam neki -, a maga kertjében garázdálkodjék kend!

Még neki állt följebb, a szemtelennek. Ahogy felé suhintottam a kalapommal, majd kiverte a szememet. Bizonyosan meg is fenyegetett darázsnyelven, de én azon nemigen értek, összeszedtem a kifúrott körtéket, és hazahoztam Pankának. Bizonyosan ízlett neki, mert Panka azóta nem akar mézes kenyeret enni.

Valamelyik nap a Panka babája meghívta uzsonnára Vilma babáját. Olyan dínomdánom készült a macskaasztalnál, hogy magam is mellé kerekedtem. Szívesen is láttak nagyon. Marékkal rakták elém a papsajtot, kötővel a papírgaluskát.

- Jó ez nagyon, apu - biztatott Panka.

- Ettől nősz nagyra, bácsikám - bizonyította Vilmácska.

- Nono - mondtam -, mutassatok példát, lelkeim.

Azt mondta erre a két kislány, hogy ők csak körtét esznek. Mit volt mit tennem, ki kellett fordulnom a kertbe. Hát ahogy odaérek a fához, majd ríva fakadok. Annyi volt ott a darázs, hogy nem látszott tőlük a gyümölcs. Bizonyosan az egész rokonságát meghívta az a kis égetnivaló, akivel a múltkor hadakoztam.

Meggyújtottam a fa alatt egy-két marék szalmát, annak a füstjétől elszéledtek a darazsak. De nem mentek messze, ott szédelegtek zsongva-dongva a szomszéd fákon. Azt lesték, hogy a füst elszálljon, ők meg visszaszállhassanak.

Mitévő legyek most már? Mire megérnének a körtéim, ez a falánk had föleszi az egész termést. Kétségbeesve néztem körül, mikor egyszerre csak rám kiált valaki az öreg nyárfáról:

- Kell-e dió, fiú?

Odatekintek: hát egy sárgarigó hintázza magát az ághegyen.

- Edd meg a diódat! - szóltam oda neki mérgesen. - Inkább azt mondd meg: hogy fogjak ki a darazsakon?

Azt mondja erre a rigó rigóul:

- Fogadj meg engem körtecsősznek, majd ellátom én a darazsak baját.

- Hát mióta vagy te a darazsak pandúrja, te rigó?

- Re-ég, re-ég! - rikoltott a madár, s huss! - közéjük csapott a darazsaknak.

Úgy nyeldeste őket, mint a légykapó a legyet. Örült, amelyik elvihette az irháját, a rigó pedig kevélyen ugrott egyik ágról a másikra.

- Tilió, tilió, a rigó mire jó!

- Derék vitéz vagy - feleltem neki -, megfogadlak körtecsősznek.

- Mi lesz a bér, tilió?

- Kövér darázs, millió. Mind a tiéd lesz. Mind a tiéd lesz, amit megeszel, ami megmarad, azt meg vidd haza a rokonságnak.

Nagy megnyugvással indultam hazafelé, hanem aztán visszafordultam, mert eszembe jutott valami. Az én rigóm őrizte a fát hűségesen. Éppen abban mesterkedett, hogy a legszebb körtének a szárát ráncigálta a csőrével.

- Mit csinálsz, körtecsősz?

- Nézem, hogy elég erős-e a körte szára. Le ne fújja az éjszaka, mondok.

- No, körtecsősz, látom, hogy nagyon gondos cseléd vagy. Hát csak azt akarom mondani, hogy repülj be hozzánk minden reggel. Hozd hírül, hogy áll idekint a világ. A fáradságodért mindig kapsz egy papmacskahernyót.

Másnap korán reggel ott fütyörészett a rigó az ablak alatt. Jelentette, hogy nincs semmi baj, érik a körte. Hanem a papmacskahernyó nem kellett neki. Azt mondta, van őneki annál különb kosztja is.

Egy hét múlva a Vilmácska babája hívta meg ozsonnára a Panka babáját. No, mondom, itt is ott leszek én, viszek egy kis körtét. Megint kimentem a szőlőbe. De most ijedtem még csak igazán meg, ahogy a fára vetettem a szemem. A haragoszöld levelek közül egy fia körte se mosolygott felém. Hanem a darazsak pandúrja ott sürgött-forgott a fán. Aranysárga gúnyája messzire kivillogott a levelek közül.

Mire odanyargaltam, akkorra elröpült. Vitte a csőrében az utolsó körtét. Az én hűséges csőszöm egy hét alatt végére járt az egész termésnek. Még csak kóstolót se hagyott az álnok. Annyi tisztesség se volt benne, mint a darazsakban.

Kiabáltam utána, fenyegettem egy szőlőkaróval, de még csak vissza se fordult. Azóta se mert a szemem elé kerülni. De nem is ajánlom neki, mert bizonyosan megszabnám az aranyos dolmányát. Mondjátok meg neki, ha találkoztok vele!