|
Mitvisz a mi öreg
házőrző kutyánknak a neve. Ezt a nevet még kölyök korában kapta.
Nagyon játékos kiskutya volt. Hol egy göröngyöt, hol egy csutkát kapott a
szájába, és büszkén körülszaladozta vele az udvart.
Ilyenkor mindig
azt kérdeztük:
- Ugyan mit visz
már megint ez a bolondos kutya?
Így aztán mi is
megszoktuk, ő is megszokta, hogy Mitvisznek hívják.
Mitvisznek a három
kisfia is csakolyan játékos volt, mint ő. Ha jókedvük volt, majd
fölfordították a házat. Azért túl is adtunk rajtuk. Egyiket az alsó szomszéd
vitte el, másikat a felső, harmadikat kivitték a tanyára birkát
őrizni. Szegény Mitvisz akkoriban nagyon búslakodott a fiai után. Egy
hétig se nem evett, se nem ivott, csak szűkölt, és ide-oda szaglálódzott
az udvaron. Kereste a fiait.
Azóta azonban
eltelt egy esztendő. Tegnap véletlenül találkozott a négy kutya a
kapunkban.
No, az nagyon
különös találkozás volt. Mitvisz szétvetette a négy lábát a küszöbön,
felborzolta a szőrét, kivicsorította a fogát, és azt mondta:
- Brr, brr...
kifele, kifele, kifele!
- Ejnye, Mitvisz
- szóltam oda neki -, hát nem ismered meg a fiaidat?
|