|
Gáborka, az új mosóasszonyunknak a fia lehet olyan
háromesztendős. Tegnap jött először a házunkhoz. Azaz nem is jött
szegényke, mert az édesanyja hozta az öliben. Meg is pirongattam érte,
ahogy megláttam,
- Nem való már az ilyen nagy legényt ölben hordozni -
mondtam neki. - Eljár már ez a maga lábán is, igaz-e, kis huszárom?
Kis huszárom nem szólt semmit, csak nézett rám a
búzavirágszemével, hanem az édesanyja azt mondta csendesen:
- Gáborkának nincsen lába.
- Gábojkának nincsen jába - mondta utána a gyerek is, de
ő már nevetett is hozzá. Piros szájacskájából kivillantak rizskásafogai.
Megállt a szívem verése, ahogy a fiúcskát kibontotta az
édesanyja a nagykendőből. A lábacskái csakugyan föl voltak
zsugorodva.
Az asszony megijedt, hogy olyan egyszerre elszótlanodtam. Sietett
szétteríteni a nagykendőt az akácfa hűvösében, s gyöngéden ráültette
Gáborkát.
- Ne tessék félni - nézett rám félénken -, jó gyerek ez
nagyon, nem aggat a munkámban. Felé se kell néznem délig, úgy
eljátszogat itt egy ültő helyében.
Azzal már ment is a mosókonyhára, csak éppen megveregette
még a gyerek gömbölyű képét, és a kezébe nyomott egy száraz zsemlét.
Majd én vigyázok inkább Gáborkára.
Befordultam a szobába székért. Ugyancsak siettem vele
kifelé. Az ablakon keresztül láttam, ahogy a Talpas kutya odacammogott a kis
nyomorékhoz. Megijedtem nagyon, mert barátságtalan teremtés ez a mi öreg
Talpasunk. Még engem is megugat, ha rosszat álmodott.
- Talpas, ide gyere! - kiáltottam rá szigorúan.
- Tajpas, ide gyeje - kacagott a gyerek, s hozzáhajította a
zsemlét a kutyához.
Talpas meghökkent egy kicsit. Megállt, felém fordult, aztán
megcsóválta bozontos fejét, és a szájába vette a zsemlét.
- Teszed le,
Talpas! - parancsoltam neki.
Talpas haragosan
rám mordult. Azt hiszem, azt mondhatta kutyául:
- Nem hallgatsz,
te ember! Jobban tudom én, mint te, hogy mit kell csinálni.
Azzal
odaballagott a gyerekhez, és az ölébe ejtette a zsemlét. De már akkor szaladt
is visszafelé, s barátságosan rávihogott a fiúra.
- Vágd hozzám
megint, Gáborka! - mutogatta nagy fehér fogait fekete ínye mögül.
A gyerek pedig
megértette a vén jószág beszédét. Vígan tapsikolt két kis kacsójával, és megint
elhajította a zsemlét. S ahányszor elhajította, a Talpas mindig visszavitte hűségesen.
Utoljára is a
gyerek unt bele a játékba. Csöpp kezével megrántotta a Talpas két nagy fülét,
és nagyot lökött rajta.
- Csúnya Tajpas!
A Talpas még
ezért sem haragudott meg. Eltátotta a száját, és nagyot ásítva végighevert a kendő szélén.
- Jó, jó,
Gáborka, azért én mégiscsak melletted maradok - pislogott a gyerekre a félig
lehunyott szemével.
Pörge bajuszú
pille suhant el a gyerek szöszke feje fölött. A szárnya tele volt virágporral,
látszott rajta, hogy a mézesboltban járt.
- Jepke! -
tekintett föl rá Gáborka, s nekem megint elszorult a szívem.
- Istenkém, mért
nem kergetheti ő is a pillét, mint más gyerek! - sóhajtottam el magam.
Abban a percben
kinevetett egy elszabadult napsugár a felhők alól, s rátűzött a
Gáborka aranyhajára. Nem
tudom, azt nézte-e a pillangó árvalányhajnak, vagy a szemét nézte búzavirágnak,
de egyszerre lecsapott, és körülröpdöste a Gáborka fejét.
A napsugár
egyszerre beragyogta az én szívem is.
- Ha
Gáborka nem mehet a pillangó után, a pillangó keresi föl Gáborkát.
És aztán
fölkereste a cserebogár is, a katicabogár is. Jöttek a hangyácskák is, és
kértek tőle zsemlemorzsát. Nagy fejű tücsök kidugta a fejét a
tücsökpalotából, s ahogy meglátta Gáborkát, mindjárt elővette a citeráját.
Cinege szállt az akácfára,
és ahogy Gáborkát meglátta, mindjárt megszólalt:
- Gyerre,
gyerre, gyerre!
- Merre, merre,
merre? - tudakozódott egy másik cinege a háztető szélén.
- Erre,
erre, erre! - hívogatta az akácfás cinege. - Gyere, meséljünk valami szépet
ennek a szegény Gáborkának.
És valami
szépet mesélhettek neki, mert a Gáborka szeme úgy fénylett örömében, mint a
csillag. És annyit tapsikolt a két kis madárnak, hogy utoljára belefáradt.
Szöszke fejét ráhajtotta a Talpas kócos bundájára, és nem telt bele három
cinegeszó, már akkor aludt, mint a tej.
És akkor
egyszerre elhallgattak a cinegék. A tücsök is letette a citerát, és még a
hangyácskák is abbahagyták a morzsahordást, hogy föl ne ébresszék a
kopogásukkal Gáborkát. És akkor az öreg akácfa sóhajtott egyet, és behavazta
szép fehér virágjával a gyereket. Mintha csak azt akarta volna mondani:
- Látod,
Gáborka, én is barátod vagyok!
|