|
Zörgő is kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő
olyan, mint a neve: zörgött minden csontja, mint a dió a zsákban. Görgő is
olyan volt, mint a neve: a nagy kövérségtől nem tudott szaladni, csak
görögni.
Zörgő a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a
nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész
esztendőben nem evett kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában
egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta
Zörgőnek, amiért őrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt,
mint
zsizsik a borsóban. Mindennap fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor,
akkor is csak a bőrét. A húsát odaadta Görgőnek, hogy ki ne ugassa a
szeméből az álmot.
A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak
messziről. Sose jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgő
ott szokott sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott
ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé.
Egyszer azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se
mutatkozott az öreg cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a
vacsoracsillag.
„Eh, eh - tűnődött Görgő -, nyilván
elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgő. Eh, eh, elmegyek meglátogatni.”
Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy
Zörgő odafönt zörög az ól tetején.
- Mit csinálsz ott, cimbora?
- Vacsorázok, cimbora.
- Jó hosszú az asztalod!
- De rövid a vacsorám!
- Mi jóban dúskálódsz, Zörgő?
- Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan
hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte
a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja.
- Ejha, de jól megy a sorod! - vigyorgott Görgő.
- Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgő, s leugrott az
utolsó falattal Görgőhöz -, nesze, részed legyen benne neked is.
Görgő tudta, mi az illendőség, bekapta nagy
elszántan a falatot, azután hozzátörölgette a száját a pázsithoz.
- Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok
egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám.
- Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet
örömében Zörgő, s úgy nekiiramodott, hogy ő már bent járt
Nevenincsen, mikor Görgő még mindig Nekeresden görgött.
Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban
kapta Görgő a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.
- Mi lelt, pajtikám? - kérdezte ijedten
Zörgő, akinek már csattogott a foga az étvágytól.
- Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy
vendég van a háznál.
- Sose bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgő, s úgy
bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet.
- Tessék, tessék - hunyorgatott Görgő -, én úgy
belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg.
Zörgőt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak nyelt.
- No, még
egy kis sonkacsontot. Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint
a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod!
Zörgő csak
a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy időbe
telt, míg el bírta nevetni magát.
- Minek örülsz
olyan nagyon, szomszéd? - kérdezte Görgő ásítozva, mert a hosszú séta nagyon elálmosította.
- Annak,
gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam.
Ebben a percben
elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában, s Zörgő talpra ugrott.
- Megyek
haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még
szeretnék neked valamit súgni.
- Súgjad no,
cimborám - hegyezte a fülét Görgő.
- Azt
tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgő -, vigyázz, meg ne tudja
valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a
felébe, hogy ha megtudja,
beáll helyetted kutyának.
Azzal úgy
nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti
vendégetek!
|