|
Nagyapó reggel
óta tán már százszor is kiszaladt a kis ajtóba, s öreg kezével ernyőt csinálva a bozontos szemöldöke
felett, türelmetlenül kémlelődött be a nagyvilágba.
- Nem jönnek,
Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg fejét, és megsimogatta a
fogatlan házpásztort.
- Eh, eh - mondta
erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt
akarta mondani, hogy majd megjönnek azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen
mikor a kis unokáját hozza! S hogy még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen
fölrakta a térdére a két első lábát, s úgy nézett a szemébe.
Mivel pedig
Bodrinak mindig poros a
csizmája, olyan lett tőle nagyapónak a szép ünneplő nadrágja, mintha
csak a homokba térdeltette volna nagyanyó, amiért megint elszórta a pipahamut a
szőnyegen.
Mindegy az, nem
olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg Bodrira, amiért olyan nagyon szereti. Most se szólt volna ő semmit,
ha a bóbitás tyúkja oda nem settenkedik, és föl nem sandít azzal a ravasz fél
szemével a nagyapó poros nadrágjára.
- Kár, kár,
kár...
Nem is tudta
nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a nagyapó vállára, és
ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide nézzen, aki egy igazi szép
bóbitás tyúkicát akar látni!
No, nem is
kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a tisztaszoba
ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a világról -
kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk duruzsolással
törleszkedett hozzá a vastag fehér bajuszához.
- Mi-a-ó, mi-a-ó!
- Az lenne jó, ha
hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó, megszorítva a cicamicának a
dagasztó lábacskáját.
Az lenne jó?
Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül, aki eddig a kis kert
mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.
- Me-e-e, me-e-e?
- szalad oda a csengőjét rázogatva, s mivel Bodrival nem nagyon szeret
barátkozni, ő meg a másik oldalán telepedett le nagyapónak. Odafeküdt a
lábához, s már éppen valami szépet akart álmodni, mikor Bodri elvakkantotta
magát:
- Hamma-ma mamamm, hamma-mamamamm!
Annyit tett ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert
már zörög a kocsijuk.
De bizony mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt
a kocsi. De már ki is szállt belőle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát,
mint rózsabimbót az ág.
Nagyapó szólni se tudott az örömtől, látni se igen látott
a szeme pillájára szivárgott könnytől. Annál vidámabban csapkodta össze a
két kis kacsóját Margitka.
- Jaj, de ennivaló ez a nagyapó az állataival!
Ha Margitka olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó
egyszerre olyan haragospiros lett, mint a legpirosabb mályvarózsa.
Még a főkötője bóbitája is úgy lengett, mint
valami harci lobogó.
- Jaj, Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a
sok csúf állatot! Takarodjatok a helyetekre, haszontalan népei!
Ahogy a tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint
valami fiók ágyú. S erre a nagy csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai
a helyükre.
Az ám, a helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a
cicamicának az ól tetején, bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengős
barinak a ház előtt a gyepen. De ki tehet róla, hogy nagyanyó két
hétig oda volt, s azalatt nagyapó jobb helyet keresett az állatainak?!
- Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak
úgy reszketett bele a föld.
No, be is
ugrott erre cicamica a tisztaszobába, ott is a díványra, annak is a legsarkába! Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy
szepegve, mert ennek a puha vánkosán szokott ő mostanában szundikálni. A
csengős bari befeküdt a nagy asztal alá, a jó hűvösre, a bóbitás
tyúkica pedig a muskátlis cserepek közé kvártélyozta be magát, a napsütéses jó melegre.
No, az semmit
se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül hadakozott a poroló
pálcikájával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott egyet-kettőt, már
elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre megtalálták a helyüket, s nem maradt más a harctéren,
csak szegény nagyapó. Neki meg esze ágában sem volt katonáskodni. Megesett
rajta az embernek a szíve, ahogy nagyanyót békítgette:
- Nono,
anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell nézni, hogy
milyen kávét
főzött a tiszteletedre!
Erre már
csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne, aki egyszerre
ölelte át a két öreget.
- Jaj, de áldott
ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.
- Az ám, csakhogy
azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé - vélte nagyanyó, de
azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami furcsa csoszogást nem
hall a konyhán.
Nagyapó ijedten
fészkelődött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott ki a konyhára:
- Jár ott
valaki?!
- Ke-le-pe,
ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, kelep, kelep, kelep...
S még tán ma is
kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe botjával.
- Uram
teremtőm, csak nem a Jancsi gólya jár idebent!
De az volt biz
az, a Jancsi gólya, mégpedig másodmagával. Egy boldogtalan békát fektetett a konyhapadkára, annak mondta
olyan nagyon, hogy befele, be vele! Itt szokott ő két hét óta délebédelni
a szép, tiszta konyhán, ide hurcolja be a kosztját, mert Jancsi gólya igen
szerette a tisztaságot.
- Kifele, ki
vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha az orrát éri Jancsi
gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni. Szerencse, hogy a Jancsi nagyon
szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta megmenteni, hanem a délebédet is.
Nagyanyó pedig
fáradtan dőlt bele a nagy
karosszékbe.
- Ó, Márton,
Márton, soha többet nem bízom rád a házat!
- Nem-e? -
csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd haza?
- Te viszed haza,
Márton, te magad viszed haza!
Nagyapó nagyon,
de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután, mikor nagyanyó meg
Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a mészárszékbe, s hozott Jancsi
gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.
- Ezt azért
kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én hozhatom-vihetem a kis
unokámat.
|