|
Én ugyan még sose láttam királyt új ruhában, de el tudom
képzelni, milyen kényesen sétálgat olyankor, úgy napszállat felé a háza
előtt. Körülbelül úgy, mint Piros Palkó a körösi nagyutcában, ahogy a
cudar téli időben igyekszik kifelé a vasúthoz.
Fején vidrabőr sapka, selyembélésű, lábán bélelt
csizma, csupa muzsika-csikorgású, rajta prémes bunda, de olyan ám, hogy a
prémjét tavaly ilyenkor még farkas hordta bundának. No, de ez még nem nagy sor.
Meleg sapkája, bélelt csizmája, prémes bundája akárki fiának lehet. De
kinek van olyan levele, amilyent Piros Palkó szorongat a prémes bunda zsebében?
„Gyere ki, Palkó pajtás, szombaton estére az irtási majorba.
Csengős szánkóval várunk az állomásnál mind a hárman: Marci, Muki,
Misike. Lesz olyan dáridó, hogy még a Bodri is mákos rétest eszik. Csapunk
olyan varjúvadászatot a nyárfásban, hogy belesüketül hét falu.”
Ha nekem ilyen levelet küldene valaki, ott is szaladnék,
ahol nem kergetnének, csakhogy minél előbb odaérjek. Bizony Piros Palkó
szaporázta ám a lépést, nem is állt volna meg egy vak lóért. Esze-lelke ott
járt már az irtási majorban, szinte lőtte is már a varjút, mikor egyszerre
csak hangot hall a feje fölött:
- Miau, miau, miau!
Föltekint Piros Palkó, hát egy istenadta szegény kis cica
gubbaszkodik a feje fölött a háztető szélén, az esőfogó csatornában.
Ő tudta, a jámbor, hogy került oda, hanem azt már ő sem tudta, merre
van a gyere le. Leugrani nem mert, fölfelé menni nem tudott a süppedős
hóban. Didergett az árva, borzas szőrinek minden szála
reszketett, ahogy keservesen miákolt. Nyilván az édesanyját hívta. Az is lehet,
hogy Palkóhoz folyamodott a maga nyelvén:
- Az Isten is megáld, kedves pajtikám, ha megszabadítasz!
Föl is
villant a Palkó gyereknek a szeme, ahogy a cirmost megpillantotta. Ezért már
érdemes megállni, ha még olyan siethetnékje van is. Leguggolt az útfélre,
belemarkolt a hóba, és sebtiben olyan kemény hógolyót gyúrt össze, hogy akár
Bécset meg lehetett volna vele ostromolni.
- Sicc te! - süvöltött a szegény cicusra, s úgy fültövön
találta bombázni a megriadt kis jószágot, hogy annak egyszerre elment a kedve a
miákolástól. Lekapta a fejét a csatorna mögé, tán föl se emeli, míg az eső
ki nem önti onnan.
- Ezt
látták volna az irtási varjúvadászok! -
kevélykedett Palkó, hanem egyben nekiiramodott az útnak is, mert a vasparipa
már nagyon nyerítgetett odabent az állomás udvarán. El is indult mindjárt,
ahogy Palkó beugrott a vonatba, bizonyosan csak őrá várakozott.
Mert mit is
mondanának az irtási varjak, ha Palkó nélkül esnék meg holnap a nagy vadászat!
Egymaga volt
Palkó a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredett a bőrdíványon.
Azazhogy volt még ott egy igen hatalmas úr is: a hideg. Mikor Palkó ki akart
bújni a prémes bundából, a hideg nem engedte levetkőzni.
Inkább még a
gallérját is fölgyűrette vele, csak a közül nézett volna ki Palkó a havas
világba, ha az ablak be nem lett volna fagyva. De bizony szőtt arra a tél
olyan gyönyörű virágos függönyt, hogy a körösi takácsok álmukban se csinálnak olyant.
Hanem itt-ott le volt kapargatva a jég az ablakból.
Valami unatkozó utas mulathatta magát vele, hogy körme hegyével olyan
macskaformát rajzolt a befagyott ablakra. Még bajusza is volt neki, öt szál az
egyik felől, három szál az ábrázata másik oldalán. A farka akkorát
kunkorodott, mint egy sós kifli. Az egyik szeme már befagyott, hanem a másik
még éppen elegendő nagy volt arra, hogy ki lehessen rajta látni a fehér
mezőkre, a nyargaló sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra.
Egy darabig ezzel töltötte az időt Palkó, hanem
aztán elunta a mulatságot, hátradűlt a sarokban.
- Miau,
miau, miau! - hallatszik egyszerre a nagy csendességben. Palkó összerezzent, s
körültekintett a kocsiban. Nyoma se volt ott macskának sehol se. Éppen csak a
jégmacska hunyorgatott a fél szemével az ablakon.
- Miau, miau
- hallatszott megint -, én beszélek, a jégmacska.
- Hát élsz
te? - kérdezte Palkó csodálkozva.
- Majd
mindjárt meglátod, mennyire élek! - nevetett a macska, s abban a percben
akkorára felágaskodott, mint
az oroszlán. Csillogott-villogott minden szőre szála, csattogott-pattogott
a farka, akár a karikás ostor.
- Ejnye,
cicuskám - hízelgett neki Palkó -, ha tudtam volna, hogy összekerülök veled,
hoztam volna neked a zsebemben egy kis déli maradékot. Nagyon szeretem ám én az
ilyen takaros kis jószágot, amilyen te vagy!
- Láttam az
elébb, mennyire szereted! Úgy szereted, hogy hógolyóval traktálod! - prüszkölt
a jégmacska, s a csészényi szeme akkorát villámlott, hogy Palkó az ajtónak
szaladt ijedtében. De sehogy se találta a kilincset, pedig a jégmacska már a
körmét mutogatta. Hirtelen lebukott a pad alá, de a macska ott is rátalált, s
csúfolódva vicsorgatta rá a fogát.
- Sose
bántom többet a macskákat! - nyöszörgött Palkó.
- Azt jól
teszed, fiacskám - nevetett
valaki a háta mögött -, hanem azért mégiscsak ébredj fel, mert mindjárt ott
leszünk az irtási majornál. Csengős szánkóval várnak a pajtásaid,
idehallik a csengése.
Palkó
fölnyitotta a szemét; a kalauz állt mögötte, keltegette nehéz álmából. Az
ablakra nézett: csupa harmat volt az. Leolvadt róla a jégmacska régen, nyoma se
volt már neki.
Mire
kidörzsölte a szeméből az álmot, megállt a gőzös. Ahogy leugrott
róla, a kalauz nevetve kiáltott utána:
- Sok
szerencsét a varjúvadászathoz!
Én bizony
meg nem tudom mondani, hogy esett Piros Palkónak másnap a varjúvadászat. Hanem
hogy világéletében sohase bántja többet a macskákat, arra akármelyiketekkel
fogadok egy lyukas krajcárban!
|