HUPPUJ, MÓRIC MEG A SÁNTA NYÚL

A kutyánkat Huppujnak hítták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya kicsi volt kutyának, a cica nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak. Huppuj a szénatartóban lakott, Móric a padláson, a kémény mögött, de napközben együtt voltak mindig. Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha étel-ital fölött össze nem marakodtak.

Egyszer a minap, szép vasárnapi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a szénatartóból, szalad ám föl egyenest a széles garádicson egész a padlásajtóig, avval becsahint:

- Hej, Móric, gyere, mondok valamit!

Móric azt álmodta éppen, hogy egy kis fehér egérnek már az egész feje ki volt a lyukból, csak még egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta volna - mondom, ezt álmodta éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagyon haragosan mordult ki a pajtására:

- Mit háborgatsz, vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van!

De Huppuj csak nem hagyta elaludni többet.

- Meghiszem, hogy a kémény mögött éjszaka van, hanem ideki már süt a nap.

- No, hát csak hadd süssön.

- Nem úgy van az hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz többet.

- Nem tudsz úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.

- De nem is elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért keltettelek föl, hogy gyere te is.

Erre aztán csakugyan előjött Móric úr.

- Aztán, te Huppuj, igazán mondod?

- Nem is tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot. A Bogár is elment, a Szellő is elment, a Misa kocsis is elment, a nagymamát meg vitték.

Móric nagyot sóhajtott.

- Ki ád nekünk ma tejet?

- Ki ád? Azt nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a kocsisaraglyához, az is elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere te is.

- De csak így éhgyomorral?

- Ojjé, lesz egér az úton, ne félj! A vásáron meg veszünk cigánypecsenyét.

- Hát még mit veszünk?

- Én egy kis sárga szíjas ezüstpergőt a nyakamra.

- Én meg akkor kék selyempántlikát az enyimre.

Avval elindultak, keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb legyen az útjok.

Alighogy az országútra kiértek: ihol ballag előttük egy kis hajításra egy suta, sánta kis nyúl. Egy, kettő, három, akkorra utolérték. Egyszerre szólították meg kétfelül:

- Hát te, te kis bicebóca, hova igyekszel?

- A kecskeméti vásárra.

- Evvel a sánta lábaddal?

- Evvel a sánta lábammal.

- Honnan sántikálsz?

- Kerekegyházáról.

- Mit akarsz venni?

- Mézeskalács olvasót.

Huppuj meg nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:

- De hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a mézeskalács, mire te fele útját se éred a vásárnak.

Móric meg elköszönt tőle:

- No, szervusz, kis nyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.

A kis sánta meg azt mondta nagy nyugodtan:

- Alás’ szolgája!

Nem telt abba csak egy kis-kis idő, úgy elhagyták, hogy mikor egyszer Huppuj visszanézett, már látni se lehetett.

Jobbra az úttól, jó bent feketéllett egy kerek erdő.

- Micsoda ott az a sok fa, te Huppuj? - kérdezte Móric.

- Erdő.

- Mi terem ott, te Huppuj?

- Makk.

- Jó-e az, te Huppuj?

- Jó, de az egérnek.

- Hisz akkor ott egér is van, te Huppuj.

- Biz ott az is lehet.

- Én nagyon ehetném, hallod-e! Nézzünk szét abban az erdőben.

- Hátha elkésünk a vásárról?

- Dehogy késünk, csak odaérünk akkorra, mire az a sánta nyúl.

Avval letértek az útról, neki az erdőnek. Hanem ugyan jó darabig kellett menniök, míg odaértek. Az útról úgy tetszett, mintha csak itt volna, most meg mintha beljebb-beljebb húzódnék előlük az erdő. Hát mikor odaértek, az volt ám csak a nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdőben egyéb tüsketermő akácfánál, az alja meg csupa szúrós, bozontos kökénybokor.

Jó reménység fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb - addig kódorogtak az erdőben, hogy eltévedtek.

- Erre gyere, itt lesz a széle.

Nem lett biz az.

- Emerre gyere, mondtam, hogy erre van a széle.

De csak ott se találtak ki.

Egyszerre aztán kocsizörgést hallottak nagy messzünnen, annak az irányában aztán kivergődtek valahogyan az országútra megint.

- Hej, hallod-e, Huppuj, azóta nyilván előttünk jár a sánta nyúl.

- Dehogyis jár, csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz az éhségeddel.

Pedig nagyon rosszul volt Huppuj is szegény. Csak úgy lihegett a szomjúságtól. Végképp nem haladtak. Utoljára is kitört belőle a keserűség:

- A holnapi tejemet odaadnám egy ital vízért!

- Én is - ütötte rá Móric. - Tudod-e, hogy már dél van?

- A napról gondolod?

- Nem én, de érzem...

Megálltak, tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy szomorúan. Egyszerre csak Huppuj fölugrott az árokpartra, és nagyot vakkantott:

- Kutyabaj! Hé, vizünk lesz mindjárt!

- Hogyhogy?

- Gyere ide, fülelj. Nem hallod? Egész regement béka kuruttyol valahol.

- De hol?

- Erre ni, balra. Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen könnyen megyünk mindjárt, ha ittunk. Gyere.

Mentek, mentek, mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve, neki a békakuruttyolásnak. De olyan csalóka volt az is: hol errül hallatszott, hol amarrul.

No, hogy aztán odaértek az érhez, bezzeg egyik se fogta föl az ünneplő nadrágját, se avval nem törődött, hogy biz ez a víz egy kicsit állott is, békalencsés is, hanem lapátolták befelé nagy gyönyörűséggel. Olyanok lettek, mint a duda.

- Na - azt mondja Huppuj -, most már kiállom Kecskemétig, arra fogadok.

- Én is - tódította Móric. - Csak azt szeretném tudni, merre lesz legközelebb az út.

- Majd csak ráakadunk, gyere.

Az ám, de most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra - mindenütt víz, víz, víz. Háromszor is oda jutottak vissza, ahol ittak volt. Úgyhogy mire kivergődtek, fahegybe hajlott a nap, s csak olyan szomjasak voltak, mint azelőtt. Éhesnek meg még éhesebbek.

- De hallod-e, Huppuj - mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint -, ha így, ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt még a torony se látszik.

Huppuj nem szólt semmit, csak lesütötte a fejét - avval visszafordult ő is.

A napnak a fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztás kertjük sarkához értek.

Hát ahogy ott befordulnak az útról, ott ül ám az árokparton a kis sánta nyúl.

- Nene, a nyúl!

- Nene, a sánta nyúl!

- Nene, a nyakában a mézeskalács olvasó.

- Az ám.

A kis nyúl nagyot köszönt nekik:

- Adjon isten! No, megérkeztetek? Volt-e jó vásár?

Huppuj is, Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám.

Nem tudták kiállani szó nélkül, hogy olyan jó kedve van a kis nyúlnak, hogy el sincs fáradva, megkérdezték:

- Ejnye, de jó kedved van, te kis nyúl. Pedig elfáradtál, ugye?

- Dehogyis fáradtam. Nem mentem ám én mindenütt gyalog, se nem jöttem.

- Megszánt valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára?

- Föl bizony, menőben: Akarom János, visszafelé meg Tűröm János, innen meg már gyalog is könnyen hazamék...

Mikor az udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. Miska kocsis itatta a lovakat, a szolgáló az új tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg a tejet szűrte. Azonközben megszólalt:

- Huppuj, Móric! Cicicic!