|
A kutyánkat
Huppujnak hítták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya
kicsi volt kutyának, a cica nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak.
Huppuj a szénatartóban lakott, Móric a padláson, a kémény mögött, de napközben
együtt voltak mindig. Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha étel-ital
fölött össze nem marakodtak.
Egyszer a minap,
szép vasárnapi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a szénatartóból, szalad ám föl
egyenest a széles garádicson egész a padlásajtóig, avval becsahint:
- Hej, Móric,
gyere, mondok valamit!
Móric azt álmodta
éppen, hogy egy kis fehér egérnek már az egész feje ki volt a lyukból, csak még
egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta volna - mondom, ezt álmodta
éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagyon haragosan mordult ki a
pajtására:
- Mit háborgatsz,
vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van!
De Huppuj csak
nem hagyta elaludni többet.
- Meghiszem, hogy
a kémény mögött éjszaka van, hanem ideki már süt a nap.
- No, hát
csak hadd süssön.
- Nem úgy
van az hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz többet.
- Nem tudsz
úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.
- De nem is
elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért keltettelek föl,
hogy gyere te is.
Erre aztán
csakugyan előjött Móric úr.
- Aztán, te
Huppuj, igazán mondod?
- Nem is
tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot.
A Bogár is elment, a Szellő is elment, a Misa kocsis is elment, a
nagymamát meg vitték.
Móric
nagyot sóhajtott.
- Ki ád
nekünk ma tejet?
- Ki ád?
Azt nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a kocsisaraglyához, az is
elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere te is.
- De csak
így éhgyomorral?
- Ojjé, lesz egér
az úton, ne félj! A vásáron meg veszünk cigánypecsenyét.
- Hát még mit
veszünk?
- Én egy kis sárga
szíjas ezüstpergőt a nyakamra.
- Én meg akkor
kék selyempántlikát az enyimre.
Avval elindultak,
keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb legyen az útjok.
Alighogy az
országútra kiértek: ihol ballag előttük egy kis hajításra egy suta, sánta
kis nyúl. Egy, kettő, három, akkorra utolérték. Egyszerre szólították meg kétfelül:
- Hát te, te kis
bicebóca, hova igyekszel?
- A kecskeméti vásárra.
- Evvel a sánta lábaddal?
- Evvel a sánta lábammal.
- Honnan sántikálsz?
- Kerekegyházáról.
- Mit akarsz venni?
- Mézeskalács olvasót.
Huppuj meg nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:
- De
hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a mézeskalács, mire te
fele útját se éred a vásárnak.
Móric meg
elköszönt tőle:
- No,
szervusz, kis nyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.
A kis sánta
meg azt mondta nagy nyugodtan:
- Alás’
szolgája!
Nem telt abba
csak egy kis-kis idő, úgy elhagyták, hogy mikor egyszer Huppuj
visszanézett, már látni se lehetett.
Jobbra az
úttól, jó bent feketéllett egy kerek erdő.
- Micsoda
ott az a sok fa, te Huppuj? - kérdezte Móric.
- Erdő.
- Mi terem ott,
te Huppuj?
- Makk.
- Jó-e az, te
Huppuj?
- Jó, de az
egérnek.
- Hisz akkor ott
egér is van, te Huppuj.
- Biz ott
az is lehet.
- Én nagyon
ehetném, hallod-e! Nézzünk szét abban az erdőben.
- Hátha elkésünk
a vásárról?
- Dehogy késünk,
csak odaérünk akkorra, mire az a sánta nyúl.
Avval letértek az
útról, neki az erdőnek. Hanem ugyan jó darabig kellett menniök, míg
odaértek. Az útról úgy tetszett, mintha csak itt volna, most meg mintha
beljebb-beljebb húzódnék előlük az erdő. Hát mikor odaértek, az volt
ám csak a nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdőben egyéb
tüsketermő akácfánál, az alja meg csupa szúrós, bozontos kökénybokor.
Jó reménység
fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb - addig kódorogtak az erdőben, hogy eltévedtek.
- Erre gyere, itt
lesz a széle.
Nem lett biz az.
- Emerre gyere,
mondtam, hogy erre van a széle.
De csak ott se
találtak ki.
Egyszerre aztán
kocsizörgést hallottak nagy messzünnen, annak az irányában aztán
kivergődtek valahogyan az országútra megint.
- Hej, hallod-e,
Huppuj, azóta nyilván előttünk jár a sánta nyúl.
- Dehogyis jár,
csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz az éhségeddel.
Pedig nagyon
rosszul volt Huppuj is szegény. Csak úgy lihegett a szomjúságtól. Végképp nem haladtak. Utoljára is kitört belőle a
keserűség:
- A holnapi
tejemet odaadnám egy ital vízért!
- Én is - ütötte
rá Móric. - Tudod-e, hogy már dél van?
- A napról gondolod?
- Nem én, de érzem...
Megálltak, tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy
szomorúan. Egyszerre csak Huppuj fölugrott az árokpartra, és nagyot vakkantott:
- Kutyabaj! Hé, vizünk lesz mindjárt!
- Hogyhogy?
- Gyere ide,
fülelj. Nem hallod? Egész
regement béka kuruttyol valahol.
- De hol?
- Erre ni, balra.
Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen könnyen megyünk
mindjárt, ha ittunk. Gyere.
Mentek, mentek,
mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve, neki a békakuruttyolásnak. De olyan csalóka volt az is: hol
errül hallatszott, hol amarrul.
No, hogy
aztán odaértek az érhez, bezzeg egyik se
fogta föl az ünneplő nadrágját, se avval nem törődött, hogy biz ez a
víz egy kicsit állott is, békalencsés is, hanem lapátolták befelé nagy
gyönyörűséggel. Olyanok lettek, mint a duda.
- Na - azt
mondja Huppuj -, most már kiállom Kecskemétig, arra fogadok.
- Én is -
tódította Móric. - Csak azt szeretném tudni, merre lesz legközelebb az út.
- Majd csak
ráakadunk, gyere.
Az ám, de
most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra - mindenütt víz, víz, víz.
Háromszor is oda jutottak vissza, ahol
ittak volt. Úgyhogy mire kivergődtek, fahegybe hajlott a nap, s csak olyan
szomjasak voltak, mint azelőtt. Éhesnek meg még éhesebbek.
- De
hallod-e, Huppuj - mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint -, ha így,
ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt még a torony se
látszik.
Huppuj nem
szólt semmit, csak lesütötte a fejét - avval visszafordult ő is.
A napnak a
fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztás kertjük sarkához
értek.
Hát ahogy
ott befordulnak az útról, ott ül ám az árokparton a kis sánta nyúl.
- Nene, a nyúl!
- Nene, a sánta nyúl!
- Nene, a
nyakában a mézeskalács olvasó.
- Az ám.
A kis nyúl
nagyot köszönt nekik:
- Adjon
isten! No, megérkeztetek? Volt-e jó vásár?
Huppuj is,
Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám.
Nem tudták
kiállani szó nélkül, hogy olyan jó kedve van a kis nyúlnak, hogy el sincs
fáradva, megkérdezték:
- Ejnye, de
jó kedved van, te kis nyúl. Pedig elfáradtál, ugye?
- Dehogyis
fáradtam. Nem mentem ám én mindenütt gyalog, se nem jöttem.
- Megszánt
valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára?
- Föl bizony,
menőben: Akarom János, visszafelé meg Tűröm János, innen meg már
gyalog is könnyen hazamék...
Mikor az
udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. Miska kocsis itatta a lovakat, a szolgáló az új
tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg a tejet szűrte. Azonközben
megszólalt:
- Huppuj,
Móric! Cicicic!
|