|
Kerek erdő
közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás Harkály
mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját.
- Gyertek ki egy
kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az
orrocskátokat kidugjátok.
S amilyen
jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket,
ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
- Hallod-e, te
erdei ács, ki az úr az erdőben?
Harkály mester
máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a
piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: „Tányértalpú, lompos farkú, tipe-topa
Mackó!”
Most azonban meg
se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről:
- Hogy ki az úr az
erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska!
Mackó úr akkorát
ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak
ijedtükben.
- Darázsdárda,
méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
- Magától a
nagyhatalmú Sündisznócskától - hunyorgott
le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.
De akkorát
horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a
kisbaltáját. Nem is
találta meg azóta se, azért keresi máig is nagy panaszkodva:
- Hová
lett, hová lett?
Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek,
törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a
szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a
harmatos fűben:
-
Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska!
- No, majd
kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának! - morogta Mackó úr, s
egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében a Sündisznócska
nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan, s egy
boglárkavirágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát
friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés,
hogy menten lekonyult a bajusza.
- Alázatos
szolga! - nyöszörögte ijedten, s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg
nyírfabalzsammal.
- Parancsoljon,
urambátyám, egy kis bajuszpedrőt!
No hiszen,
egyéb se kellett Mackó úrnak! Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban,
hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott,
ahogy ráförmedt Sündisznócskára:
- Ohó, kis
öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé
fordítom tüskéivel a bundádat!
Sündisznócska
ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével.
- Ami igaz,
igaz! Énelőlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
- No, azt magam is szeretném látni! - kacagott Mackó úr akkorát,
hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
- Állom a szavam
- mosolygott Sündisznócska a bajusza alatt. - Mindenkit megszalajtok, akivel
találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
Azzal
elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy
dérrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat jobbra-balra.
- Fusson,
akinek az élete kedves! - sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett
olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását! A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében
a csizmáját.
- Ez semmi
- fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a
patakban nézegeti magát.
- Fusson,
akinek az élete kedves! - visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből, s úgy eliramodott, mint a
nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
„Ej, de
derék fickó ez a Sündisznócska - mondogatta magában. - Ha föl nem riaszt,
bizony csúffá tesz Mackó úr.”
Mackó úr
pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét.
- Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora
hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni.
Az erdőkerülő
pedig éppen szembejött velük: Ordas mester, a farkas. Úgy látszik, hiába
kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
- Fusson,
akinek az élete kedves! - füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már
kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan,
mint a nap elől a köd.
„Ejnye,
most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet ‑
gondolta magában. - No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét
egy hétig.”
Mackó úr
pedig úgy rázta a fejét bámultában, mint szél a mákot.
- No, ilyet
még álmomban se értem - motyogta kelletlenül. - Hanem ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a
pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
Azzal Mackó
úr kidugta ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat
sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
- Fusson,
akinek az élete kedves!
No, de lett
is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta,
úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
Sündisznócska
pedig büszkén tekintett hátra.
- No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy
elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy
hatalmától, és sose kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesre pödri a
bajuszát, mint azelőtt.
|