|
Valamelyik nap,
ahogy kint őgyelgek a határban, egyszer csak rám szól valaki a Basahalom
tetejéről:
- Au, vau,
vavau!
„Nini - mondom
magamban -, ez mégse valaki, hanem az öreg Hattyú kutya!”
Csakugyan az
öreg Hattyú fehérlett ott a dombon. Olyan serényen kaparta a földet a két
első lábával, mintha napszámot kapna érte. Nagy lompos farka lengett,
lebegett a ködben, mint valami fehér zászló.
- Mi az,
öreg, tán kincset találtál? - ballagtam oda hozzá.
A Hattyú
azonban nem volt tréfálós kedvében. Kedvetlenül vicsorította rám nagy fehér
fogát, és azt felelte:
- Eh, eh!
„Már
mindegy, szolgám, ha tetszik, ha nem: mégiscsak meglessük, mi lesz ebből” - gondoltam magamban, s
odatelepedtem a Hattyú mellé.
De ezt meg
már annyira rossz néven vette, hogy nemcsak a két lábát, hanem a hegyes orrát
is beledugta a gödörbe. S vissza se húzta addig, míg valami barna holmit nem
kaparított a foga közé. Azzal aztán diadalmasan rázta meg nagy fejét, s a barna
jószágot szép engedelmesen odatette a lábamhoz.
-
Buff-buff, balu buff - csak ennyit mondott mellé. Kutyanyelven bizonyosan
annyit tesz az, hogy: legyen a tiéd, csinálj vele, amit akarsz. Az ám, de mitévő legyen az ember egy ürgefiókkal?
Különösen amelyik alszik, s úgy meg van dermedve, hogy se kezét, se lábát nem
bírja.
Mert azt
ásott ki a Hattyú: ürgét. Az a jó szokása van ennek az istenadta állatnak, hogy
keresztülalussza ezt a gonosz telet, így legalább semmi gondja neki
ételre-italra. Kár, hogy a szegény ember is úgy nem cselekedhetik.
No, az
igaz, hogy most a szegény ürge se sokra ment a téli nyugodalmával. Kihúzta a
vackából a Hattyú, s még most se hagyta békében. Megint csak a foga közé vette,
s indult vele hazafelé.
- Ham, ham,
hamamamama - hívogatott engem is hazafelé.
De mégiscsak derék
állat ez a Hattyú! Egyszerre megértettem, mit jelent ez magyarul, amit ő
kutyául beszél. Azt, hogy: vigyük haza az ürgét Rózsikának.
Nem is kellett
hazáig vinni, mert Rózsika már a kisajtóból ugrott a karomba.
- Jaj, jaj,
apukám, jaj a te kislányodnak!
- No? Tán
rád nézett a kakas?
- Jaj, jaj,
apukám, a bodor babám legurult a lépcsőn, kitört neki az a szép nyaka.
- Hát az
őneki jaj - mondtam én. - Azt nézd meg inkább, mit hozott neked a Hattyú.
De sikoltott
annak Rózsika akkorát, hogy a Hattyú egyszerre elejtette ijedtében az ürgét.
Hanem az valami mélyen alhatott, mert még erre a sikoltásra sem mozgatta a
fülét. Pedig én magam is akkorát ugrottam tőle, hogy meg se álltam a harmadik szobáig.
Kerülök-fordulok
egyet - hát mikor visszajövök, ül Rózsika a sarokban, fogja az ölében az ürgét,
és gügyög neki a csöpp szájával, de olyan édesen, hogy ürgeszív legyen, aki
arra meg nem indul.
- Úgy
bizony, ürge baba, most már
tied lesz a szép piros selyemszoknya! De még a fehér bársonycipellő is ám!
Hát még az aranyszélű csipke főkötő! Csak aztán szófogadó légy
ám, ürge babácska, hogy te is ki ne törd a nyakadat a lépcsőn!
No, ettől
az egytől igazán nem kellett félteni ürge babát! Meg
se moccant, akárhogy forgatta, cirógatta Rózsika. Bizonyosan azt álmodta, hogy
bársony fűben heverészik, tücsök muzsikál a fejénél.
Oda se nézett neki, mikor Rózsika belebújtatta a piros
selyemszoknyába. Csoda, amilyen jól festett rajta. A csipke főkötő meg úgy
állt neki, mint valami hercegkisasszonynak. Hanem a bársonycipellő nem
állt meg a lábán. Ha egyszer fölment, kétszer lecsúszott róla.
Rózsika meg
is legyintette a lábacskáját.
- Ejnye,
ürge baba, nem szégyelled magad! Mezítláb akarsz járni csipke főkötőben? Mit szól majd
az anyukád, ha meglát?
Ürge baba azt
mondta, hogy nem akar ő járni sehogy se. Erre aztán kapta magát Rózsika:
belefektette ürge babát a rózsaszínű babaágyba. Tett a feje alá jószagú
párnácskát, be is takarta selyempaplankával.
- Aludj szépen,
ürge baba! Én kimegyek a konyhába, főzök neked kávét. De az ajtót nyitva
hagyom, hogy ne félj egyedül a szobában.
Esze ágában
se volt ürge babának a félelem. Aludt a babaágyban, mint a bunda. Az altatót a
jó meleg kályha duruzsolta neki. S a jó meleg kályha addig-addig duruzsolt,
hogy ürge baba egyszer csak lerúgta magáról a habos selyempaplant.
„Ej, de melegen süt ma a napocska!” - gondolta magában.
Hirtelen kinyitotta a szemét, ahogy a meleg kiverte
belőle az álmot.
- Nini, de megnőtt azóta a palotám, mióta
elaludtam. Megnézem, hátha a búza is érik azóta.
Azzal fölugrott ürge baba a piros selyemszoknyában,
aranyszélű csipke főkötőben, s úgy kisuttyant a nyitott ajtón,
hogy azóta se láttuk. Lám, milyen jó, hogy mezítláb volt, így nem csúszhatott
meg a lépcsőn.
Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy hozza vissza a
szoknyánkat meg a főkötőnket. Mert a bodor babánk nem tud miben
járni, pedig a nyaka is beforrt már neki.
|