|
Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt,
s anyuka mindjárt szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az
öreg Miklósnak. Rozi siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se
kellett egyéb: úgy kiosont a kertbe, mint a szél.
- Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves
rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött
hozzátok? Merre vagytok?
Senki se szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a
fenyőgallyakat.
- Szaladj vissza, Pannika, mert megfagysz!
A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor
leveletlenül lapult a földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres
volt. Senkit se talált Pannika a nyári jó barátjai közül.
De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér
dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó, csakhogy nem gurul, ha megrúgja
Pannika. De még a kezével is alig bírja felfeszíteni, úgy oda van fagyva
a földhöz.
- Jaj, hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke
- sajnálkozott Pannika.
Neki is zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a
szél gorombáskodni kezdett.
- Szaladj vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!
De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még
életre lehetne kelteni odabent a meleg kályhán?
Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful
megjárta: éppen az orra előtt csapta be az ajtót Pannika. Aztán
fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a csigát a kályhára.
Ugyan föléled-e?
Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg
akarta siratni szegény csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó.
Nosza megörült Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már
meg nem fagyott. Rátette a díványpárnára szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse
magát, ha gurulhatnékja lesz.
Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan
kinyúlik belőle két szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen
kinyújtózott a csigácska, és nagyon barátságosan mozgatta a szarvacskáját.
- Szép jó reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!
- Ó, te kis
butácska, hisz az a kályha!
- Az ám, fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.
- Ó, de tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!
Csigácska nagyon sebesen mozgatta a szarvát.
- Éhes vagy, csigácskám? Eszel meleg kávét?
- Nem.
- Kell ropogós kifli?
- Nem.
- Egy kis sonkás zsemle tetszenék?
- Nem, nem, nem!
- Hát mit ennél,
te kis válogatós?
- Friss
tormalevelet! - integetett a csiga.
- Jaj,
csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak
csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.
Csigácskának
megmeredt a szarva.
- Azt
kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás tél. Ha még egy
kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet.
Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre
hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy Pannika egész megijedt tőle.
- Te ostoba
kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.
- Odakint
meg megfagysz.
- Dehogy
fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam
benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna
alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje.
Vigy vissza, Pannika, a sövény tövébe.
Olyan
könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve
megesett rajta. Akárhogy
ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a kertbe, bedugta a
sövény tövibe.
Csigácska
még egyszer kidugta a szarva hegyét.
- Pá, pá,
Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!
Azzal katt,
becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!
|