A PÉCELI SZÚNYOGOK

Hej, bizony régen volt, mikor az öregapám kissubáját odaadtam a rongyszedőnek egy szépen szóló körtemuzsikáért. De az meg még régebben volt, mikor az a kissuba bárány képében ropogtatta a friss füvet a legelőn. Hanem azért legrégebben mégiscsak az volt, amikor a cinkotai bírónak egész istenadta nap egyéb dolga se volt, mint a legyeket hajkurászni egy istentelen nagy légycsapóval.

- Csitt-csatt - mondta a légycsapó -, csitt-csatt! - mondta a bíró, s odacsoszogott nagytelkes bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához, ahol éppen egy kövér dongó pödörgette a bajuszát nagy magabíztában.

- Te leszel a századik - örvendezett a bíró, s fölemelte szép lassan a légycsapót, mikor eljajdította magát a századik légy:

- Jaj, te cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!

Úgy hallottam, mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívű bíró:

- Mért volnék én bíró, ha még az ilyen ingyenélő népségnek is megkegyelmeznék?

- Sose látsz többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a dongó -, úgy elmegyek, hogy híremet se halljátok.

- Ugyan hova tudnál menni, te tolakodó szerzet?

- Elmegyek Pécelre szúnyognak.

- Ejha - ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó sorsuk van Pécelen a szúnyogoknak?

- Mint halnak a vízben - zümmögte a dongó, s úgy kihessent az ajtón, hogy tán meg se állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta volna.

Mindegy az, azért a cinkotai bíró mégiscsak előkurjantotta a feleségét, s a markába nyomta neki a légycsapót.

- Vedd át egy kicsinység a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok Pécelre. Már csak megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok.

Úgy láttam, mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a sapkáját, tenyerébe szedte a lábát, s lélegzetet se vett a péceli határig. Ott éppen egy szántóvető ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat, annak fordult neki a cinkotai bíró:

- Hej, te péceli ember, nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a péceli szúnyogoknak?

- Mi az a szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét se hallottam, azt se tudom, eszik-e vagy isszák.

- No, majd keresek okosabb embert! - kiáltotta vissza futtában a cinkotai bíró, s meg se állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája elé tette a két tenyerét, s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész falu.

- Hej, emberek, mondjátok meg nekem: miről híresek a péceli szúnyogok?

Egymást támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg elfutotta a pulykaméreg a cinkotai bírót.

- Száz aranyat adtam volna egy péceli szúnyogért! - kiáltotta kétségbeesetten, s dühében beledobta sapkáját a kútba. Loccs - odalett a világlátott cinkotai bíró sapkája, s fölzavart a víz színéről egy sereg szúnyogot, akik nagy muzsikálva szálltak föl a kútból.

- Zine-zene, zine-zene, száz arany a szúnyog-zene!

- Szúnyog, szúnyog! - lelkendeztek a péceliek, s boldog volt, aki egyet megkaparinthatott a drága muzsikásokból. Hazavitték őket, kalickába zárták, gondjukat viselték, mint ahogy megérdemli az efféle százaranyas portéka.

Azóta van Pécelen annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyikteknek száz aranya van, vehet belőlük. Aki jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is kaphat.