A MITVISZ MEG A FIAI

Mitvisz a mi öreg házőrző kutyánknak a neve. Ezt a nevet még kölyök korában kapta. Nagyon játékos kiskutya volt. Hol egy göröngyöt, hol egy csutkát kapott a szájába, és büszkén körülszaladozta vele az udvart.

Ilyenkor mindig azt kérdeztük:

- Ugyan mit visz már megint ez a bolondos kutya?

Így aztán mi is megszoktuk, ő is megszokta, hogy Mitvisznek hívják.

Mitvisznek a három kisfia is csakolyan játékos volt, mint ő. Ha jókedvük volt, majd fölfordították a házat. Azért túl is adtunk rajtuk. Egyiket az alsó szomszéd vitte el, másikat a felső, harmadikat kivitték a tanyára birkát őrizni. Szegény Mitvisz akkoriban nagyon búslakodott a fiai után. Egy hétig se nem evett, se nem ivott, csak szűkölt, és ide-oda szaglálódzott az udvaron. Kereste a fiait.

Azóta azonban eltelt egy esztendő. Tegnap véletlenül találkozott a négy kutya a kapunkban.

No, az nagyon különös találkozás volt. Mitvisz szétvetette a négy lábát a küszöbön, felborzolta a szőrét, kivicsorította a fogát, és azt mondta:

- Brr, brr... kifele, kifele, kifele!

- Ejnye, Mitvisz - szóltam oda neki -, hát nem ismered meg a fiaidat?