|
Mit
szólnátok hozzá, gyerekek, ha én most azt kérdezném tõletek:
- Gyerekek,
ki látott már medvét táncolni?
Bizonyosan azt
mondanátok rá: ejnye, de jó kedve lehet ennek a mesemondó bácsinak, hogy ilyen
furcsákat kérdez. Már hogy tudna táncolni a medve, mikor tánciskolába se
szokott járni?
Nem ám
mostanában, de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve a mártogatóst,
hogy akár táncmesternek beállhatott volna.
Még akkor
mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás. Ha román ember
medvekölyköt fogott az erdélyi havasok közt, haza vitte az ölében s
odagurította a gyerekei közé:
- Nesztek,
hoztam nektek egy kis pajtást!
A kis
pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába.
Olyan dolga
volt, mint a kiskirálynak. Kukoricának a legédesebbjét, erdei méznek a
legfrissét, kenyérnek a legpuháját mindig õ kapta s bizonyára nagyon megijedt
volna, ha visszakergetik az erdõre áfonyát legelni. Inkább megtanult bukfencet
hányni, két lábon állni, dobszóra táncot járni s mindenféle mókákat csinálni.
Mikor aztán
mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a gazdája:
- No, elég
régen segítesz a kenyeret pusztítani, most már segíts kenyeret keresni is.
Azzal szép
csörgõs láncból nyakravalót kötött a medvének, a láncnak a végét a kezébe vette
s nekiindultak az országnak.
Ahány
faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett tenni a
tudományából. S amikor kitáncolta magát, akkor a foga közé kapta a gazdája
kalapját s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát összeszedegetett, hogy
alig bírta.
Hogy a
mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset, azt én meg nem tudom mondani, de
az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam, ha behallatszott az
utcáról a lánccsörgés meg a dobszó: - Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.
Egyszer egy
mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki, mikor a piacról a
fülünkbe pördült a dobszó. Vizsgánk volt, tele a kezünk virággal, a zsebünk
kaláccsal, a szívünk örömmel, szaladtunk ki a piacra, mint kis csikók a gyepre.
- Ki látja
meg leghamarább a medvét?
Én láttam
meg leghamarább, de megijedtem, mikor megláttam. Valami csoda nagy állat volt,
ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett. Pedig az is nagy szál
ember volt, erõs, izmos válla, mint a medvéjének. Annál cinegébb kis legény
volt a fia, aki a dobot verte, füstös képû, kócos hajú kis gyerek.
- Járjad,
medve, járjad! - biztattuk a mackót.
Az szegény
járta is, ahogy tõle telt, csak úgy döngött bele a föld. Hanem ahogy legjobban
tapsikoltunk neki, egyszerre csak ledobban, elveti magát a földön, félrehajtja
az otromba nagy fejét, kilógatja a nagy piros nyelvét s liheg ám, de úgy, hogy
majd elsodor bennünket a szele.
- Talpra,
héj! - rikoltozott rá a gazdája, de a mackó úgy tett, mintha nem hallana. Csak
pislogott szelíden az apró fekete szemével, mintha azt akarta volna mondani:
- Ugyan
hadd fújjam ki magamat egy kicsit!
De a medvés
ember most már megharagudott. Rántott akkorákat a láncon, hogy
beleverejtékezett a homloka. Nem ért az semmit, a mackó csak a fejét csóválta
meg egy kicsit:
- Ugyan
gazdám, hogy nem restellesz úgy erõlködni ebben a nagy melegben?
De a gazdát
most már végképp elhagyta a béketûrés. Nekivörösödve rikoltott rá a fiára:
- Hé, Ilia, add ide csak azt az ostort!
Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska
nyakában, azzal szokták buzdítani a mackót, mikor táncolhatnékja nem volt. De a
gyerek rimánkodva tette össze vézna kis kezét:
- Apám, ne bántsd szegényt: látod, milyen fáradt!
De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se
látott, se hallott. Hirtelen kieresztette kezébõl a medve láncát s kikapta az
ostort a gyerek kezébõl. De ütni már nem érkezett vele, mert a mackó egyszerre
talpra ugrott, mikor megérezte, hogy megtágult a lánca. Fölágaskodott,
kivicsorította rettentõ fogait s akkorát bömbölt, hogy belereszketett a piac.
Bezzeg szétugráltunk mi, ahányan voltunk, annyifelé. Ki fára
mászott, ki kapu alá szaladt s úgy lestük nagy szívszorongva, hogy kit eszik
meg a medve.
Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka. Volt ott a piacon
egy üres fabódé, abba cammogott be, ahogy kibömbölte magát. Hanem ott aztán úgy
megvackolt, mintha sohase akarna többet kijönni. Az egyik lábát végignyújtotta
a falon, mint mikor a macska a körmét élesíti s úgy kiszakított belõle egy szál
deszkát, mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk. A nyíláson aztán úgy kukucskált
kifelé, mint valami ablakon.
- Gyere ki, öreg, gyere ki! - csalogatta a megbékült gazda,
de a medve ügyet se vetett rá. Kínálta fügével, gyenge kukoricával, de az se
ért semmit. A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet; attól elkezdett
prüszkölni, hogy szinte kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha
mertük volna.
A gazdán már megint erõt vett a harag. Odacsúszott a
nyíláshoz s elkezdte szeges végû bottal döfölgetni a mackót. Ez meg már éppen
nagyon jól esett neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte, a másik oldalára
fordult s rázogatta a kócos bundáját:
- Ezt is cirógasd
meg, gazdám!
A gazda
most már végképp kétségbeesett s a gyereken akarta mérgét tölteni.
Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött:
- Te vagy
az oka mindennek, te haszontalan! Ha idejében ideadod az ostort, nem eresztem
ki a kezembõl a láncot. Most már tartsd a hátadat a cimborád helyett!
A gyerek
elsikoltotta magát, de olyan keservesen, hogy minket is majd megríkatott a fa
hegyében. S mire az ostor lecsapott volna: a mackó elõbújt a bódéból. Nem
állhatta, hogy a kis cimborája kapjon ki õhelyette.
Odakocogott
a gyerekhez, hozzátörleszkedett nagy buksi fejével s dörmögött is neki valamit.
Bizonyosan azt, hogy:
- Ne félj,
míg engem látsz!
Aztán
odacammogott a gazdához s leguggolt elõtte békítõ morgással. A gazda pedig
megveregette a vállát, kezébe vette a láncot, Ilia megpörgette a dobot s a
mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel, mint most.
De nem is
tapsoltak még annyit medvetáncnak, mint amennyit mi tapsoltunk. S ami virág,
ami kalács, ami krajcár volt nálunk, azt mind Ilia szedte össze, meg a medvéje.
A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja derekát, ez meg nagy
mancsát rátette kis pajtása vállára s néha-néha ráhunyorított kis fekete
szemével:
- Legyen a
tied a virág, Ilia, nekem jó lesz a kalács is.
|