|
Azt a
nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az
ősszel is ismertem. Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének
ismertem. Ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérvette őszirózsákon,
mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
- Én nem vagyok
olyan álomszuszék, mint a többi - döngicsélte a hullatag virágbokroknak. -
Egyik fülemüle szótól a másik fülemüle szóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az
őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még
mindig kint bujócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg
méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba és
a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat:
- Ebből
kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban - mondták neki, azzal
nyugodalmas jóéjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját és eltették magukat
holnapra.
Azt hitték,
szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske nagyon
hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott
jobbra-balra, utoljára fölkelt és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a
sötétben.
- Hát téged mi
lelt? - riadtak föl álmukból az öreg méhek.
- Én már
kialudtam magam - motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül. - Azt
hiszem, régen reggel van már.
Az öreg méhek
kikukucskáltak az ajtóhasadékon és azt mondták, még csak most van éjfél, alig
aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert még csak karácsony felé járt az
idő s az jelenti az éjfelet a méhek éjszakájában.
- Mindegy az, én
már nem vagyok álmos - veregette össze a szárnyait a nyughatatlan méhecske és
kereste a kilincset. Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az ágyába és
álommézet kentek a szemére.
- Ettől majd
mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét - takargatták be a
virágszirom-paplannal és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát
aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen, Liliomos kertben járt álmában és
aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait. Piros tulipán kelyhében is
vendégeskedett és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölhette le az álommézet a
szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
- Fülemüle szót
hallottam - osont ki az ágyból s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
Az ajtót bizony
megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte s akkora nyílás
támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
- Én vagyok a
legfrissebb - döngicsélte kevélyen és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az
ibolyacsárda azonban még csukva volt és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a
dúdolhatnékja. Dideregve nézett körül és szégyenkezve hallgatta a madárszót.
Mert nem a fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
- Kalács, kalács,
kalács - kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
-
Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn - szomorkodott el a nyughatatlan
méhecske és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált is egy
kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra ébredt fel belőle,
hogy a napsugár besüt a hasadékon.
- De már ennek a
fele se álom - készülődött fel a nyughatatlan méhecske s megint kiment
szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott a testvérkéire, de azok még
csak meg se rebbentek, olyan mélyen aludtak.
- A legkisebb a
legfrissebb - dongott ki a nyíláson s most már nem szomorodott el, ahogy
körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába.
Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer
csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz s ő bizony sorba
kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
- Majd megmutatom
én, ki a legény a csárdában! - szálldosott egyik ágról a másikra.
S bizonyosan meg
is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem
hull a homlokára.
- Nini, ki
hajigálódzik itten? - tekintett föl a méhecske s nagyon elcsodálkozott, mikor
látta, hogy mennyi cseresznyevirágszirom hull az égből.
Az ám, csakhogy
azok az égi virágszirmok hidegek voltak és ráfagytak a gyönge szárnyára. Tél
apó visszafordult az ég pereméről és haragosan rázta a szakállából a
sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is
a szárnyát s utoljára megdermedve hullott le a földre.
A legkisebb a
legoktalanabb - ezt döngicsélte utoljára.
Jó szerencse,
hogy én éppen akkor mentem végig a kerten és kiszabadítottam a hóból a
nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba s
most itt élesztgetem a napon. Ha föléled, visszaeresztem a testvérkéihez. De
előbb megígértettem vele, hogy soha többet az életben nem nyugtalankodik
éjszakának idején.
|