|
Gyerekek,
hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok,
mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg ezt a híres várat a
térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.
Marabu-vár
nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi.
Én se kerestem, mégis messzirõl megláttam a hegyes tetejû marabu-palotákat.
- Ugyan kik
laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az õrt.
- Azokban a
marabu-madarak laknak, kérem - okosított föl az ember.
-
Marabu-madarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek, hogy így
kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.
- Lehet -
azt mondta az õr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-palotán. Hát ki is
dugta rajta a fejét - egy füles bagoly.
- Nini -
mondom -, ez a madár tán hétköznap füles bagoly, vasárnap marabu?
- Füles
bagoly az mindig - nevetett az õr -, õ a cselédje a marabunak.
Így kellett
lenni, mert a füles bagoly hirtelen visszakapta a fejét s rikoltott odabent
esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék
fölhúzni a csizmát.
Fölhúzta-e
marabu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát
tolta ki az ablakon.
- Kecsegés
jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.
- Szerecsen
madár az, nem ért magyarul - mondta az õr.
- No én meg
szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért, ha ilyen szép házat
kapnék, én is beállnék marabunak.
- Azt
megteheti az úr - nevetett az õr -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra
megnõ az orra, mint a marabué.
De úgy
elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se láttam
marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj
marabuéknál.
A baj az
volt, hogy Tél apó a marabu-palotákba is bekocogtatott a múltkoriban s nagyon
ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egy-kettõre
megtanította magyarul a kis marabu fiókákat.
- Nagy a
bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - egész éjszaka azt jajgatták az
ártatlankák.
Õk még
hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat tapasztalt már
jártában-keltében s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.
- Fûts be!
- parancsolta a bagolynak.
Bagoly inas
szót fogadott, de nagy baj is lett belõle. Egyszerre teleszaladt füsttel
valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tõle a madarak.
- Marabu
úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly inas.
- Hát ki
kell söpretni - tüszkölt mérgesen marabu-apó.
- Könnyû
azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprõt? - gondolkozott el a
bagoly.
Futott szegény
fûhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem
értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni,
de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.
- Sajnálom,
vendéglõbõl hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve a bagoly s nem gyõzte a
fülével a szemét törölgetni.
Marabuéknál
nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a
marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen-homokra a pálmás
Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz,
hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert
nemrég költöztek ide Afrikából.
Zsiráf apó
éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly és elhuhogta a bajukat.
- Menetrendet
nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított Zsiráf apó. - Kidobolták
Szentesen: aki fázik reszkessen.
- Süsd meg
a tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly,
Zsiráf apó
mosolyogva súgott valamit a négy legényfiának.
Mit súgott
nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap
hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a
hálósapka, olyan csodát látott.
- Hej,
gyerekek! - csengette föl a háza népét - nézzetek csak ki az ablakon, mi történt
az éjjel! Zsiráffejük nõtt a kéményeknek!
Úgy volt
biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány
volt ez, hogy a kelõ napnak is egyszerre nevetõre gömbölyödött az ábrázata.
Úgy bizony,
mert ahogy a bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:
- Gyerünk
csak gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az
istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.
Biz ahhoz
nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló
helyükbõl kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy
kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat s marabuéknak eszükbe
sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül s úgy járják a csárdást,
ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a bagoly
muzsikást s felköszöntik az udvari kéményseprõjüket:
- Ácsi!
Éljen zsiráf bácsi!
Ilyen
jószívû teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa
meg a homlokukat, megérdemlik.
|