|
Zörgõ is
kutya volt, Görgõ is kutya volt. Zörgõ olyan, mint a neve: zörgött minden
csontja, mint dió a zsákban. Görgõ is olyan volt, mint a neve: a nagy
kövérségtõl nem tudott szaladni, csak görögni.
Zörgõ a
nekeresdi bíró kutyája volt, Görgõ meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró
olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendõben nem evett kukoricakenyérnél
egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak
a belét. A haját odaadta Zörgõnek, amiért õrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi
bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Minden nap fácánpecsenyét evett, azt is
napjában háromszor, akkor is csak a bõrét. A húsát odaadta Görgõnek, hogy ki ne
ugassa a szemébõl az álmot.
A két kutya
mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messzirõl. Sose jártak még egymás
portáján, csak a két falu határában. Görgõ ott szokott sétálgatni, hogy jobban
essék a vacsora, Zörgõ meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé.
Egyszer
azonban hiába várta Görgõ Zörgõt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig
már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.
- Eh, eh -
tûnõdött Görgõ -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgõ. Eh, eh,
elmegyek meglátogatni.
Hát ahogy
bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgõ odafönt zörög az ól
tetején.
- Mit
csinálsz ott, cimbora?
-
Vacsorázok, cimbora.
- Jó hosszú
az asztalod!
- De rövid
a vacsorám!
- Mi jóban
dúskálódsz, Zörgõ?
-
Kenyérhajban biz én, Görgõ. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan
jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz,
amelyikben a sajtocskát tartogatja.
- Ej ha, de jól megy a sorod - vigyorgott Görgõ.
- Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgõ s leugrott az utolsó
falattal Görgõhöz -, nesze, részed legyen benne neked is.
Görgõ tudta, mi az illendõség, bekapta nagy elszántan a falatot,
azután hozzátörülgette a száját a pázsithoz.
- Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok
egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám.
- Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet
örömében Zörgõ s úgy nekiiramodott, hogy õ már bent járt Nevenincsen, mikor
Görgõ még mindig Nekeresden görgött.
Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban
kapta Görgõ a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.
- Mi lelt pajtikám? - kérdezte ijedten Zörgõ, akinek már csattogott
a foga az étvágytól.
- Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy
vendég van a háznál.
- Sose bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgõ s úgy
bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet.
- Tessék, tessék - hunyorgatott Görgõ -, én úgy belaktam
nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg.
Zörgõt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak
nyelt.
- No még
egy kis sonkacsontot! Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint
a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod!
Zörgõ csak
a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy idõbe telt
bele, míg el bírta nevetni magát.
- Minek
örülsz olyan nagyon szomszéd? - kérdezte Görgõ ásítozva, mert a hosszú séta nagyon
elálmosította.
- Annak,
gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam.
Ebben a
percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában s Zörgõ talpra ugrott.
- Megyek
haza ugatni, cimborám. Hanem elõbb még szeretnék neked valamit súgni.
- Súgjad
no, cimborám - hegyezte a fülét Görgõ.
- Azt
tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgõ -, vigyázz, meg ne tudja valahogy
a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe,
hogyha megtudja, beáll helyetted kutyának.
Azzal úgy
nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti
vendégetek!
|