|
Sólyom vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban, hogy
kegyetlen éhes. Megesik biz ez még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a
cinege-pecsenyét is kidobta az ablakon.
- Ki vele, ki, ki! Fogolyhúson élt nekem az öregapám is.
Ez persze régen volt, még valamikor a nyáron, mikor erdõn,
mezõn terített asztalt talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem terítenek neki
sehol. Csak az esõ kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekinget ki.
Pedig a nyárfahegyi várnak sok ablaka van. Éppen annyi, mint amennyi gerendája.
Megilleti az az ilyen nagyhatalmú vitézt.
Az ám, de mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló?
Akkor már mégiscsak jobb olyan kolduskának lenni, mint a búbos pacsirta, aki
úton-útfélen jut egy kis alamizsnához.
- Ejnye, de szeretném egy búbos pacsirtának egészségére
kívánni az éjszakai nyugodalmat - sóhajtott Sólyom vitéz.
Elõbb azonban rendbeszedi vitézi gúnyáját. Sarkantyús
csizmáját föl se kell húzni, mert azt õ le se veti soha. Éles kardját is mindig
magával hordozza, mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csõrét használja
kardnak. Csak éppen a pettyes fehér mellényt, meg a szürke köpönyeget kell egy
kicsit megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát.
Röpül is, mint a nyíl, az erdõ fái mind megcsóválják
bámulatukban a fejüket, de a zsellérek sehol se mutatkoznak. Hiába ring a csendes
mezõk felett, még csak egy hitvány egér se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja
õket kifelé nagy leereszkedéssel:
- Ki-ki-ki! ki-ki-ki!
Az egerek azonban azt gondolják magukban, hogy jó nekik
odabent is. Sehogy se szeretnek az ilyen nagy úrral barátkozni. Sólyom vitéz
kénytelen a tanyák közt szerencsét próbálni. Pedig ott nem szeret járni, mert
puskával kívánnak neki jó napot, ha észreveszik.
Most
azonban nagy a szerencséje. Kis csirkék csipognak a tanyaudvaron a kotlós körül
s nem õrzi õket más, csak egy kócos bunda a kút mellett. A bunda pedig nem
valami goromba állat. Sólyom vitéz merészen zuhan le az udvarra, mint valami
kõdarab s huss! éppen a kotlós tyúk mellett vágódik le.
-
Kot-kot-kot, ott, ott, ott! - rikácsolja el magát a kotlós s a kócos bunda
mellé csalogatja a csibéit, akik torkuk szakadtából visítanak:
-
Csip-csip-csip, csip-csip-csip!
- Magam is
azt szeretném, ha csíphetnék egyet közületek - csattogtatta a kardját Sólyom
vitéz s fölugrott a kócos bundára, hogy megvethesse a hátát a kútkerítésben.
Az ám,
csakhogy abban a percben megmozdult a kócos bunda, de még meg is rázkódott, de
még fel is ugrott.
- Ki-ki-ki?
- sikoltotta el magát Sólyom vitéz.
- Hogy én
ki vagyok? brrr-brrr - morgott a bunda. - Biz én csak a Fillér kutya vagyok,
brrr-brrr. Nagyon örülök, hogy leereszkedett hozzám uraságod.
S csakugyan
olyan barátságosan csattogtatta hátrafelé a fogát, hogy Sólyom vitéz egyszerre
elfelejtette az éhséget. Ment volna már vissza ebéd nélkül is, csakhogy a
sarkantyús csizmája beleakadt a Fillér kócos bundájába. Mentül jobban
kapálódzott, annál jobban belekeveredett s nem volt már se holt, se eleven,
mikor a Fillér szárnyánál fogva lerántotta magáról s nagy mancsait rátette a
fehér mellényre:
-
Ki-ki-ki-ki - rikácsolta tehetetlenül:
- Szó sincs
róla - mormogott Fillér barátságosan - inkább be-be-be!
Azzal
kirázta Sólyom vitézbõl, ami kis élet volt még benne s vitte be a foga közt a
tanyába s letette a gazda lába elé. Az pedig szeretettel simogatta meg a kócos
bundát:
- Nini,
sólymot fogtál, öreg Fillér? Már látom, föl kell emelnem a béredet. Mától fogva
nem Fillérnek hívunk, hanem Krajcárnak.
|