|
Bolondos
álmom volt tegnap délután a kertben, ahogy a kis cseresznyefánk alatt
szunyókáltam a padon. Azt álmodtam, hogy rubin cseresznye termett a kis
cseresznyefán, arany alma az almafán, húszkoronás bankókat levelezett a
szõlõvenyige.
- Ejnye -
mondom -, mit csináljak én ezzel a töméntelen kinccsel? Zsákba rakom, vállamra
veszem, keresek egy kacsalábon forgó várat, azt megveszem Pankának meg
Vilmának, legalább akkor ott tarthatják a bababálat, nem az íróasztalomon.
Már ki is
nyújtottam a kezem egy suhogós-ropogós levélbankóért, mikor egyszerre csak a
homlokomhoz ütõdik valami. Kinyitom a szemem: hát egy nagyobbacska bogár esik
le rólam. Aranyoszöld ruhája csillogott-villogott a napfényben s olyan peckesen
szedegette a lábát a homokban, hogy én mindjárt azt gondoltam magamban:
- No, ez
bizonyosan a bogár-generális.
Már éppen
be akartam neki mutatkozni, mikor egyszer csak hosszúkás fekete bogárkát látok
az út szélén. De úgy hányta ám a bukfencet, hogy nincs az a pojáca, aki jobban
értene hozzá. Addig-addig ügyeskedett, hogy egyszer csak a feje búbjára
pottyant a peckes generálisnak. Kotródott is ám le róla nagy engedelemkéréssel:
- Ne tessék
megijedni, nem ütöttem meg magam. Bocsánatot is kérek, hogy a fejére ugrottam
uraságodnak. Nem rosszakaratból tettem, hanem nekem már az a természetem.
Pattanóbogárnak hív Tolna-Baranya.
A
bogár-generális megtapogatta a feje búbját s egy kicsit kelletlenül válaszolt:
- Igazán
nagyon örülök a szerencsének. Én az aranyos virágbogár vagyok. Ismernek engem
Iregtõl Ürögig. Én vagyok az, aki még virágjában meg szoktam enni a gyümölcsöt,
hogy a gazdámnak ne legyen vele veszõdsége.
- Hiszen akkor
mi szögrõl-végrõl atyafiak is vagyunk - vetett örömében díszbukfencet a
pattanó-bogár. - Uraságod megeszi a virágot, én meg megeszem a gyökeret. Azon
élek egész famíliástól. Mindjárt át is hívom a testvéreimet a búzaföldrõl.
Vagyunk vagy háromszázan. Tudom, megörül a gazda a nagy tisztességnek.
Már éppen
mondani akartam, mennyire örülök, amikor új vendéget láttam a fûben.
Lencseszemnél nem nagyobb, ragyogó kék bogárkát. Feje lehorgasztva, lába
összehúzva, egész testecskéje megmeredve.
- Ohó,
hiszen ez a trafikos szomszéd! - pattogtatta vígan a nyakát a pattanó-bogár -
ez ám csak a derék legény! Nincs az a dohánygyár, ahol olyan szépen sodornák a
szivart, mint ahogy õ összesodorja a falevelet. Aztán olyan furfangos szerzet
õkegyelme, hogy egyszerre holtnak tetteti magát, ha veszedelmet orront. Hallja,
szomszéd, ne bolondozzék kend, itt nincs veszedelem.
A trafikos
szomszéd kihúzta magát s csak most látszott meg rajta, milyen szép legény. Az orra
hosszabb volt, mint az egész teste s nem is a kezével fogott kezet, hanem az
ormányával.
- Hírébõl
rég ismerem - hízelgett a virágbogár -, de még munka közben nem volt szerencsém
látni.
A
levélsodró bogár egyszeribe megmutatta, mit tud. Egykettõre fönt termett egy
meggyfácskán, hegyes orrát belefúrta egy szép nagy levélbe s olyan szivart
sodort belõle, mint a parancsolat. Õ aztán visszapottyant a barátaihoz, hanem a
levél nem sodródott vissza. Úgy maradt összegöngyölve, nap így nem éri, levegõ
nem élteti, pár nap múlva leszárad az ágról.
- Hát ez így megy, szomszéd - büszkélkedett a trafikos -, s
úgy látom, itt érdemes egy gyárat berendezni.
- Ármányos kis ormányosa - gondoltam magamban -, ez a
leggonoszabb valamennyi közt.
Pedig az még csak ezután jött. A lugasszõlõ kihajló
vesszejébõl nagyfejû, piszkos-fekete bogár zuhant a három közé negyediknek. Egy
a széle, hossza, vastagsága. Formátlan jószág, két csattogó ollóval.
- Nini, hisz ez meg Csajkó sógor, a szõlõszabó - örvendezett
a pattanó-bogár. - Neki az a mestersége, hogy tõben lenyesegeti a
szõlõhajtásokat. Mondhatom, ügyes mester. Ahová õ beteszi a lábát, ott nem
isznak mustot abban az esztendõben.
De már ennek fele se tréfa - gondoltam magamban s
kinyitottam szép csendesen a kertajtót.
- Pipikém, pipikém! - szólítottam be a kendermagos kis
jércét s megmutattam neki a mindenféle mestereket.
- Kotty-kotty! - mondta röviden a jércike s úgy bekapta a
trafikost, mintha ott se lett volna. Utána küldte a pattanóbogarat is, meg a
virágbogarat is. Csajkó szabót hagyta utoljára, mert az volt a legnagyobb
falat.
|