A kutyánkat
Huppujnak hítták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya kicsi volt kutyának, a cica
nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak. Huppuj a szénatartóban
lakott, Móric a padláson a kémény mögött, de napközben együtt voltak mindig.
Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha étel-ital fölött össze nem
marakodtak.
Egyszer a minap,
szép vasárnapi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a szénatartóból, szalad ám föl
egyenest a széles garádicson egész a padlásajtóig, avval becsahint:
- Hej, Móric,
gyere, mondok valamit.
Móric azt álmodta
éppen, hogy egy kis fehér egérnek már az egész feje ki volt a lyukból, csak még
egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta volna - mondom, ezt álmodta
éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagy haragosan mordult ki a pajtására:
- Mit háborgatsz,
vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van.
De Huppuj csak
nem hagyta elaludni többet:
- Meghiszem, hogy
a kémény mögött éjszaka van, hanem ideki már süt a nap.
- No hát
csak hadd süssön.
- Nem úgy van
az, hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz többet.
- Nem tudsz
úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.
- De nem is
elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért keltettelek föl,
hogy gyere te is.
Erre aztán csakugyan
elõjött Móric úr.
- Aztán, te
Huppuj, igazán mondod?
- Nem is
tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot. A Bogár is elment, a Szellõ is elment,
a Misa kocsis is elment, a nagymamát meg vitték.
Móric
nagyot sóhajtott:
- Ki ád
nekünk ma tejet?
- Ki ád?
Azt nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a kocsisaraglyához, az is
elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere te is.
- De csak
így éhgyomorral?
- Ojjé, lesz egér
az úton, ne félj. A vásáron meg veszünk cigánypecsenyét.
- Hát még mit veszünk?
- Én egy kis
sárgaszíjas ezüstpergõt a nyakamra.
- Én meg akkor
kék selyempántlikát az enyimre.
Avval elindultak,
keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb legyen az útjok.
Alighogy az
országútra kiértek: ihol ballag elõttük egy kis hajításra egy suta, sánta
kisnyúl. Egy, kettõ, három, akkorra utolérték. Egyszerre szólították meg
kétfelül:
- Hát te, te kis
bice-bóca, hova igyekszel?
- A kecskeméti vásárra.
- Evvel a sánta lábaddal?
- Evvel a sánta lábammal.
- Honnan sántikálsz?
- Kerekegyházáról.
- Mit akarsz venni?
- Mézeskalács-olvasót.
Huppuj meg nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:
- De
hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a mézeskalácsos, mire
te fele útját se éred a vásárnak.
Móric meg
elköszönt tõle:
- No,
szervusz, kisnyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.
A kis sánta
meg azt mondta nagy nyugodtan:
- Alás’
szolgája!
Nem telt
abba csak egy kis, kis idõ, úgy elhagyták, hogy mikor egyszer Huppuj
visszanézett, már látni se lehetett.
Jobbra az
úttól, jó bent feketéllett egy kerek erdõ.
- Micsoda
ott az a sok fa, te Huppuj? - kérdezte Móric.
- Erdõ.
- Mi terem ott,
te Huppuj?
- Makk.
- Jó-e az, te
Huppuj?
- Jó, de az
egérnek.
- Hisz akkor ott
egér is van, te Huppuj.
- Biz ott
az is lehet.
- Én nagyon
ehetném hallod-e. Nézzünk szét abban az erdõben.
- Hátha
elkésünk a vásárról?
- Dehogy
késünk, csak odaérünk akkorra, mire az a sánta nyúl.
Avval
letértek az útról, neki az erdõnek. Hanem ugyan jó darabig kellett menniök, míg
odaértek. Az útról úgy tetszett, mintha csak itt volna, most meg mintha
beljebb-beljebb húzódnék elõlük az erdõ. Hát mikor odaértek, az volt ám csak a
nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdõben egyéb tüske-termõ akácfánál,
az alja meg csupa szúrós, bozontos kökénybokor.
Jó
reménység fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb - addig kódorogtak az
erdõben, hogy eltévedtek.
- Erre gyere, itt
lesz a széle.
Nem lett biz az.
- Emerre gyere,
mondtam, hogy erre van a széle.
De csak ott se
találtak ki.
Egyszerre aztán
kocsizörgést hallottak nagy messzünnen, annak az irányában aztán kivergõdtek
valahogy az országútra megint.
- Hej, hallod-e,
Huppuj, azóta nyilván elõttünk jár a sánta nyúl.
- Dehogyis jár,
csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz az éhségeddel.
Pedig nagyon
rosszul volt Huppuj is, szegény. Csak úgy lihegett a szomjúságtól. Végképp nem
haladtak. Utoljára is kitört belõle a keserûség:
- A holnapi
tejemet odaadnám egy ital vízért.
- Én is - ütötte
rá Móric. - Tudod-e, hogy már dél van.
- A napról gondolod?
- Nem én, de érzem...
Megálltak, tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy
szomorúan. Egyszerre csak Huppuj fölugrott az árokpartra és nagyot vakkantott:
- Kutyabaj! Hé, vizünk lesz mindjárt.
- Hogy-hogy?
- Gyere ide,
fülelj. Nem hallod? Egész regement
béka kuruttyol valahol.
- De hol?
- Erre ni, balra.
Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen könnyen megyünk
mindjárt, ha ittunk. Gyere.
Mentek, mentek,
mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve, neki a békakuruttyolásnak. De olyan csalóka volt az is: hol
errül hallatszott, hol amarrul.
No, hogy
aztán odaértek az érhez, bezzeg, egyik se fogta föl az ünneplõ nadrágját, se
avval nem törõdött, hogy biz ez a víz egy kicsit állott is, békalencsés is,
hanem lapátolták befelé nagy gyönyörûséggel. Olyanok lettek, mint a duda.
- Na - azt
mondja Huppuj -, most már kiállom Kecskemétig, arra fogadok.
- Én is -
tódította Móric. - Csak azt szeretném tudni, merre lesz legközelebb az út.
- Majd csak
ráakadunk, gyere.
Az ám, de
most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra, mindenütt víz, víz, víz.
Háromszor is oda jutottak vissza, ahol ittak volt. Úgy, hogy mire kivergõdtek,
fahegybe hajlott a nap s csak olyan szomjasak voltak, mint azelõtt. Éhesnek meg
még éhesebbek.
- De
hallod-e, Huppuj - mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint -, ha így,
ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt még a torony se
látszik.
Huppuj nem
szólt semmit, csak lesütötte a fejét - avval visszafordult õ is.
A napnak a
fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztás kertjük sarkához
értek. Hát ahogy ott befordulnak az útról, ott ül ám az árokparton a kis sánta
nyúl.
- Nene, a nyúl.
- Nene, a sánta nyúl.
- Nene, a
nyakában a mézeskalácsolvasó.
- Az ám.
A kisnyúl
nagyot köszönt nekik:
- Adjon
Isten! No, megérkeztetek? Volt-e jó vásár?
Huppuj is,
Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám.
Nem tudták
kiállani szó nélkül, hogy olyan jókedve van a kisnyúlnak, hogy el sincs
fáradva, megkérdezték:
- Ejnye, de
jó kedved van, te kisnyúl. Pedig elfáradtál, ugye?
- Dehogyis
fáradtam. Nem mentem ám én mindenütt gyalog, se nem jöttem.
- Megszánt
valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára?
- Föl
bizony, menõben: Akarom János, visszafelé meg Tûröm János, innen meg már gyalog
is könnyen hazamék...
*
Mikor az
udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. Miska kocsis itatta a lovakat,
a szolgáló az új tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg a tejet szûrte.
Azonközben megszólalt:
- Huppuj,
Móric! Cicicic!
|