A CSOBÁNCI AGÁR

Nagyon szép ebállat volt a csobánci agár. Hegyes a feje, hogy tûbe lehetett volna húzni cérnának. Karcsú a dereka, mint a keszegé, hosszúk a lábai, hogy elfáradt, míg végignézett rajtuk. A szeme igaz, hogy kisebb volt a kávéscsészénél, de bezzeg akkorára nyúlt a füle, hogy paplan helyett használhatta, ha fázott.

Ebbõl is láthatjátok, hogy milyen szép jószág lehetett a csobánci agár.

Szép a szépség, szép, de mégiscsak többet ér egy tarisznya szépségnél egy marék okosság. No, ne féltsétek a csobánci agarat, észért se ment az kölcsön a szomszédba. Igaz, hogy nem is volt több agár a faluban.

Ha nagyon melege volt a napon, akkor a tûzhelyre feküdt hûtõzni. Mikor a kéménybõl ráhullott a korom, a katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a hátára ugrott a kerítés tetejérõl, mindjárt a macskához szaladt oltalomért s midõn a macska összekarmolászta az ábrázatát, mindjárt a sündisznóhoz futott panaszkodni. Ha valami pákosztossága miatt sodrófával forgott körülötte a gazdasszony, meg se állt, míg a kisbéreshez nem ért, aki a karikás ostorral hajtotta róla a legyet s mikor nyúlászni ment, már a kapuban elkezdett csaholni:

- Szaladjatok, nyulak, mert jön a csobánci agár!

El is inaltak elõle a nyulak úgy, hogy mire õ kiért a mezõre, azok már a hatodik határban tudakolták, hogy van-e jó káposzta termés. Ebbõl is láthatjátok, hogy milyen okos állat volt a csobánci agár.

Egyszer azt mondja a gazdája ennek a híres csobánci agárnak:

- No, Cicke, én most elmegyek hetedhét országra, meg se állok a túri vásárig. Vagy jövök vissza, vagy se, de mire a vacsoracsillag föltetszik az égen, akkorra bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezõre ürgét fogni.

Ezzel a gazda becsukta az ajtót, a kulcsot behajította a kapu tetején, azzal nekilódult a világnak. A csobánci agár fölcsapta a fülit a két vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója s kinyargalt a mezõre. Annyi ott az ürge, mint a hangya, olyan vígan sütkéreztek a déli verõfényben, hogy a csobánci agár elcsaholta magát örömében:

- Reszkessetek ürgék, én vagyok a csobánci agár!

Szótfogadtak az ürgék, hanem elõbb mindnyájan beosontak a lyukba s csak odabent kezdtek el reszketni. Hiába ígért nekik mézeskalácsot a csobánci agár, még csak az orrukat se ütötték ki többet. Még akkor se jöttek elõ jó napot kívánni, mikor azzal biztatta õket, hogy nem akar õ semmi rosszat, csak éppen egy kis ürgepecsenyét.

Addig, addig leste az ebédet a csobánci agár, míg utoljára észrevette, hogy nem is éhes õ, hanem szomjas. Nosza szalad a patakra, hát ahogy belenéz, látja ám, hogy ugyancsak hunyorítgat rá a víz tükrébõl egy másik agár. Szakasztott olyan, akár õ, még a nyelvét is úgy lógatja.

Elvicsorítja a Cicke nagy mérgesen a fogát s rámordul az idegen kutyára:

- Mit keresel te Csobáncon, mikor én vagyok a csobánci agár?

Ki hallott ilyet, ugyancsak vicsorgatja ám a fogát a másik agár is! Nekibõszült a Cicke, fölemeli az elsõ lábát: de bizony képen felejti õ ezt a csavargó agarat! Az ám, ha az is föl nem emelte volna az elsõ lábát s nem nézett volna olyan haragosan, hogy a Cickének egyszerre elment a kedve a hadakozástól.

- Maradj magadnak, találok én még vizet magamnak Csobáncon!

Szalad vagy öt lépést fölfelé, belenéz a vízbe: megint csak ott van az a se országa, se hazája agár! Ugrik megint vagy ötöt, belenéz a patakba, hát még csúfolódik is az a tolakodó teremtés. Éppen olyan ijedt ábrázatot vág, mint a csobánci agár.

- Azért se fogsz ki rajtam - gondolja a csobánci agár. - Van a szomszéd faluban egy csurgó-kút, ott már, tudom, nem találsz meg.

Ugyancsak a négy lába közé szedte ám az utat, mert már csak úgy szédelgett a nagy szomjúságtól, de tele is szedte ám magát a csurgó-kútnál vízzel, hogy egész felüdült bele. Megállj, te másik agár, majd megtanulod most, mi az agárbecsület!

Úgy szaladt visszafelé Csobáncra, mint akit ostorral hajtanak, el is fáradt úgy, hogy mire a csobánci patakhoz ért, alig lihegett.

- Így nem lehet viaskodni - szomorkodott a csobánci agár -, mégis csak vissza kell még egyszer szaladnom a csurgókúthoz egy ital vízre. Hanem majd lesz aztán, ami lesz!

Az lett biz azzal, hogy mire haza-hazaért a csurgó-kútról, megint majd megölte a nagy szomjúság. Nosza, vissza a szomszédba, de gyorsan ám, de sebesen ám! Vissza harmadszor, vissza negyedszer, vissza, míg csak a lába bírta.

Addig szaladozott egyik faluból a másikba egy ital vízért a csobánci agár, míg utoljára orra nem bukott az út közepén. Föl se kelt többet, még akkor se, mikor a vacsora-csillag föltetszett az égen. Vesztire vált neki a nagy esze.

Így pusztult el a csobánci agár, híre-neve azonban máig fönnmaradt. Az olyan emberre, aki az esõ elül a csurgásba menekül, ma is azt mondják, okos, mint a csobánci agár.