|
Csendes,
holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló hegedût, felébred
álmából Vakondok úr, a földvári herceg. Neki ilyenkor nappalodik, mikor más
istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy úr a herceg, ha csupán
vakondoknak hívják is.
Nagyot
nyújtózik a vackán s keresi a feje fölött a csengettyûzsinórt, mert mosdóvizet
akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt hallotta kiskorában, a
vakondok-iskolában, hogy úgy szép a herceg, ha tiszta.
Az ám, de
hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fûgyökerecskét, amelyik
csengettyû-zsinór gyanánt szolgált le a földvári kastélyba. Elfonnyadt-e,
kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a maga idején. Elég
az hozzá, hogy nincs csengõ, nincs inas: ki öltözteti most már sétáló gúnyába a
földvári herceget?
- Magad
uram, ha szolgád nincs - morog haragosan a kegyelmes úr s nagy ásítozva nekilát
az öltözködésnek.
Hanem azért
nem kell ám sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a hercegnek se esik le
az aranygyûrû az ujjáról, ha a maga kezével fésülködik meg, aztán meg nem is
szakad ám bele a fáradságba a földvári herceg. Nem sokból áll az öltözködése.
Megrázza fekete bársony bundáját, kipödri tusa bajuszát s egyszerre olyan
nyalka legény lesz belõle, hogy hanyattvágódik a szõrén a holdsugár.
Tudja õ
azt, ha tükörbe nem néz is. Tükörbe pedig azért nem néz, mert ilyent nem tart a
házában. Mégpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg benne magát. Éppen csak
azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát nemigen veszi neki az örökös
sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a rosszakarói. Kesztyûje sincs,
csizmája sincs szegény jámbornak. Õsidõktõl fogva az a szokásuk a földvári
hercegeknek, hogy mezítláb járnak.
Hanem azért
mezítláb is herceg a herceg. Egyes-egymaga lakik akkora palotában, hogy elég
volna három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy szoba, hálószoba,
vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói! Nincs az a generális,
aki azoknál különbeket tudna kieszelni. Mesterség azokban el igazodni annak,
aki nem földvári herceg. Igaz, hogy az egyebet se tanul gyerekkorától fogva, mint
a palotájában való járást-kelést.
De nini, mi
történt hát azzal a csengettyû-zsinórral? A földvári herceg fölkapaszkodott a
padlásra és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a szemüket nyitják ki. Õ az
orrával lát, a szeme helyett. Megérzi vele azt, amit szemmel meg se lehetne
látni.
- Ejnye, a
vakondok csípje meg, idegen szagot érzek. Ki csavarog itt a váramban éjszakának
idején?
Nagy, kövér
cserebogár-hernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az nagyon, elrágja a
füvek, virágok vetemények gyökereit. Most is ott majszolta még a
csengettyûhúzó-gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a haszontalan
férge, de már elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a száját s volt
hernyó, nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár.
Száját
nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden éjszaka bejárja
birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be valaki. S jaj annak,
akit ott talál. Hernyót, bogarat, földi férget százszámra temet telhetetlen
gyomrába.
Hajnal felé aztán, mikor már kedves
egészségére kívánják egymásnak az éjszakai nyugodalmat a kakasok, álmosan
ballag hálóterme felé a földvári herceg. De bezzeg, kimegy az álom a szemibõl,
ahogy a kastély elõcsarnokába ér. Nagy, pohos mezei egér szalad vele szembe,
vidám cincogással.
-
Megálljunk, atyafi - ugrik elejbe a házigazda -, kik vagyunk, mik vagyunk, mi
járatban vagyunk?
- Csend
abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Buzaviszi báró vagyok.
Most néztem körül a földjeimen s nem találom az utat hazafelé. Hát te miféle
szerzet vagy, hékás?
- Én meg a
földvári herceg vagyok s majd megmutatom az utat uraságodnak, ha rossznéven nem
veszi.
S úgy vágta
képen az egeret, hogy a szeme is szikrázott bele.
- Hitvány,
majd megtanítlak én tisztességre - süvöltötte s fülinél fogva úgy megrázta az
egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák marad, akárhogy
megrázzák, de az egérbõl csak a farka hegye maradt meg, mire a birkózásnak vége
lett.
Hanem most
már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart szaladni a föld színére
egy kis friss levegõt szívni. Hát ahogy kiüti az ormányát a háza kéményén, hát
tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben s haragos morgás fogadja:
- Brr, ki
turkál, botorkál kora virradatkor?
- Én a
földvári herceg vagyok.
- Én meg a
Maros kutya vagyok.
Több se
kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott s olyan sebesen elvitte a fekete
bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros kutya meg nekiállt a
két elsõ lábával a friss túrásnak s bizonyára mind széthányta volna a
földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:
- Nyughass,
Maros. Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája õ a gazdálkodó embernek.
Annyi férget elpusztít, hogy azért el lehet neki nézni, ha egy kicsit
felturkálja a földet.
|