NAGYAPÓ ÁLLATAI

Nagyapó reggel óta tán már százszor is kiszaladt a kisajtóba s öreg kezével ernyõt csinálva a bozontos szemöldöke felett, türelmetlenül kémlelõdött be a nagyvilágba.

- Nem jönnek, Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg fejét és megsimogatta a fogatlan házpásztort.

- Eh, eh - mondta erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt akarta mondani, hogy majd megjönnek azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen mikor a kis unokáját hozza! S hogy még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen fölrakta a térdére a két elsõ lábát és úgy nézett a szemébe.

Mivel pedig Bodrinak mindig poros a csizmája, olyan lett tõle nagyapónak a szép ünneplõ nadrágja, mintha csak a homokba térdeltette volna nagyanyó, amiért megint elszórta a pipahamut a szõnyegen.

Mindegy az, nem olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg Bodrira, amiért olyan nagyon szereti. Most se szólt volna õ semmit, ha a bóbitás tyúkja oda nem settenkedik és föl nem sandít azzal a ravasz félszemével a nagyapó poros nadrágjára:

- Kár, kár, kár...

Nem is tudta nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a nagyapó vállára és ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide nézzen, aki egy igazi szép bóbitás tyúkicát akar látni!

No nem is kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a tiszta szoba ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a világról - kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk duruzsolással törlészkedett hozzá a vastag fehér bajuszához:

- Mi-a-ó, mi-a-ó!

- Az lenne jó, ha hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó, megszorítva a cicamicának a dagasztó lábacskáját.

Az lenne jó? Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül, aki eddig a kis kert mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.

- Me-e-e, me-e-e? - szalad oda a csengõjét rázogatva s mivel a Bodrival nem nagyon szeret barátkozni, õ meg a másik oldalán telepedett le nagyapónak. Odafeküdt a lábához s már éppen valami szépet akart álmodni, mikor Bodri elvakkantotta magát:

- Hamma-ma mamamm, hamma-mamamamm!

Annyit tett ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert már zörög a kocsijuk.

De bizony, mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt a kocsi. De már ki is szállt belõle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát, mint rózsabimbót az ág.

Nagyapó szólni se tudott az örömtõl, látni se igen látott a szeme pillájára szivárgott könnytõl. Annál vidámabban csapkodta össze a két kis kacsóját Margitka:

- Jaj, de ennivaló ez a nagyapó az állataival!

Ha Margitka olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó egyszerre olyan haragospiros lett, mint a legpirosabb mályvarózsa.

Még a fõkötõje bóbitája is úgy lengett, mint valami harci lobogó.

- Jaj, Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a sok csúf állatot! Takarodtok a helyetekre, haszontalan népei!

Ahogy a tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint valami fiók ágyú. S erre a nagy csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai a helyükre.

Az ám a helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a cicamicának az ól tetején, bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengõs barinak a ház elõtt a gyepen. De ki tehet róla, hogy nagyanyó két hétig oda volt s az alatt nagyapó jobb helyet keresett az állatainak.

- Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak úgy reszketett bele a föld.

No, be is ugrott erre cicamica a tiszta-szobába, ott is a díványra, annak is a legsarkába! Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy szepegve, mert ennek a puha vánkosán szokott õ mostanában szundikálni. A csengõs bari befeküdt a nagy asztal alá, a jó hûvösre, bóbitás tyúkica pedig a muskátlis cserepek közé kvártélyozta be magát, a napsütéses jó melegre.

No, az semmit se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül hadakozott a poroló pálcikával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott egyet-kettõt, már elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre megtalálták a helyüket s nem maradt más a harctéren, csak szegény nagyapó. Neki meg eszeágában sem volt katonáskodni. Megesett rajta az embernek a szíve, ahogy nagyanyót békítgette:

- Nono, anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell nézni, hogy milyen kávét fõzött a tiszteletedre!

Erre már csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne, aki egyszerre ölelte át a két öreget:

- Jaj de áldott ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.

- Az ám, csakhogy azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé - vélte nagyanyó, de azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami furcsa csoszogást nem hall a konyhán.

Nagyapó ijedten fészkelõdött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott ki a konyhára:

- Jár ott valaki?

A valaki erre megállt és azt mondta:

- Ke-le-pe ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, ke-lep, ke-lep ke-lep...

S még tán ma is kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe botjával:

- Uram-teremtõm, csak nem a Jancsi gólya jár idebent!

De az volt biz az, a Jancsi gólya, még pedig másodmagával. Egy boldogtalan békát fektetett a konyhapadkára, annak mondta olyan nagyon, hogy be fele, be vele! Itt szokott õ két hét óta délebédelni, a szép, tiszta konyhán, ide hurcolja be a kosztját, mert Jancsi gólya igen szerette a tisztaságot.

- Ki fele, ki vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha az orrát éri Jancsi gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni. Szerencse, hogy a Jancsi nagyon szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta megmenteni, hanem a délebédet is.

Nagyanyó pedig fáradtan dõlt bele a nagy karosszékbe.

- Ó Márton, Márton, soha többet nem bízom rád a házat!

- Nem-e? - csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd haza?

- Te viszed haza, Márton, te magad viszed haza!

Nagyapó nagyon, de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután, mikor nagyanyó meg Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a mészárszékbe s hozott Jancsi gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.

- Ezt azért kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én hozhatom, vihetem a kis unokámat.