|
Hej, bizony régen
volt, mikor az öregapám kis-subáját odaadtam a rongyszedõnek egy szépen szóló
körtemuzsikáért. De az meg még régebben volt, mikor az a kis-suba bárány
képében ropogtatta a friss füvet a legelõn. Hanem azért legrégebben mégiscsak
az volt, amikor a cinkotai bírónak egész istenadta nap egyéb dolga se volt,
mint a legyeket hajkurászni egy istentelen nagy légycsapóval.
- Csitt-csatt! -
mondta a légycsapó; - csitt-csatt! - mondta a bíró s odacsoszogott nagytelkes
bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához, ahol éppen egy kövér dongó
pödörgette a bajuszát nagy magabíztában.
- Te leszel a
századik - örvendezett a bíró s fölemelte szép lassan a légycsapót, mikor
eljajdította magát a századik légy:
- Jaj, te
cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!
Úgy
hallottam, mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívû bíró:
- Mért volnék
én bíró, ha még az ilyen ingyenélõ népségnek is megkegyelmeznék?
- Sose
látsz többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a dongó - úgy
elmegyek, hogy híremet se halljátok.
- Ugyan
hova tudnál menni, te tolakodó szerzet?
- Elmegyek
Pécelre szúnyognak.
- Ejha -
ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó soruk van Pécelen a
szúnyogoknak?
- Mint
halnak a vízben - zümmögte a dongó s úgy kihessent az ajtón, hogy tán meg se
állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta volna.
Mindegy az,
azért a cinkotai bíró mégiscsak elõkurjantotta a feleségét s a markába nyomta
neki a légycsapót:
- Vedd át
egy kicsinyég a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok Pécelre. Már csak
megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok.
Úgy láttam,
mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a sapkáját, tenyerébe
szedte a lábát s lélegzetet se vett a péceli határig. Ott éppen egy szántóvetõ
ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat, annak fordult neki a cinkotai
bíró:
- Hej, te
péceli ember nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a péceli
szúnyogoknak?
- Mi az a
szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét se hallottam,
azt se tudom, eszik-e vagy isszák?
- No, majd
keresek okosabb embert - kiáltotta vissza futtában a cinkotai bíró s meg se
állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája elé tette a két
tenyerét s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész falu.
- Hej,
emberek, mondjátok meg nekem, mirõl híresek a péceli szúnyogok?
Egymást
támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg elfutotta a
pulykaméreg a cinkotai bírót.
- Száz
aranyat adtam volna egy péceli szúnyogért - kiáltotta kétségbeesetten s dühében
beledobta sapkáját a kútba. Loccs, odalett a világlátott cinkotai bíró sapkája
s fölzavart a víz színérõl egy sereg szúnyogot, akik nagy muzsikálva szálltak
föl a kútból.
- Zine-zene,
zine-zene, száz arany a szúnyog-zene!
- Szúnyog,
szúnyog! - lelkendeztek a péceliek s boldog volt, aki egyet megkaparíthatott a
drága muzsikásokból. Hazavitték õket, kalickába zárták, gondjukat viselték,
mint ahogy megérdemli az afféle száz aranyas portéka.
Azóta van Pécelen
annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyikteknek száz aranya van, vehet belõlük. Aki
jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is kaphat.
|