|
A radnóti
gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg õket a
tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre.
Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany
szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!
Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu
fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak
elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a
szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S
nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a
fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert
nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik
sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égbõl.
Csakugyan hamvas felhõfátyollal takarta el az orcáját a nap.
Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú,
tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire,
piros képû, nevetõs szemû, nótás ajkú népére.
Hol vannak
most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly
nyáron a piros tûzmadarak. Ledõlt falomladékok temették be a virágos kerteket,
kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai.
Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan
utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az
is azt csattogná:
- Nem ér ez
semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég
fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan
sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják õk, ahelyett ragasztanának másikat: de
hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba,
Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén
a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja
zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az
idén az õ határukban a fecskék.
Annál
jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta
el magát:
- Jobb lesz
nekünk elbújdosni errõl a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy
maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról
arcra, szívrõl szívre egyre terült a szomorúság felhõje. S az Isten tudja, mi
lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak,
hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek
az Isten apró kõmûvesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülõ
házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket,
olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi
történik itt:
-
Országgyûlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt
tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra.
Megérezték, hogy csak itt vannak õk igazán itthon, azon a földön, amelyen
születtek.
- Dévilik,
dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt,
itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal
hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az õszi faleveleket felsodorja a
forgószél a magasba.
- Elmennek,
elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy
mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a
magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri,
ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott
fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a
munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták
a gömbölyû fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék.
Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni.
Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a
szülõfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám
csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a
falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött
velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülõ házak körül nevetve sürgölõdtek az emberek,
boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben
hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát
mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülõdtek. Egyre halkuló
csicsergésüket illatos szellõ hordta szét a Balog völgyében:
Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.
.oOo.
|