A KÉMÉNYSEPRŐ ZSIRÁFOK

Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg ezt a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.

Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messzirõl megláttam a hegyes tetejû marabu-palotákat.

- Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az õrt.

- Azokban a marabu-madarak laknak, kérem - okosított föl az ember.

- Marabu-madarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.

- Lehet - azt mondta az õr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét - egy füles bagoly.

- Nini - mondom -, ez a madár tán hétköznap füles bagoly, vasárnap marabu?

- Füles bagoly az mindig - nevetett az õr -, õ a cselédje a marabunak.

Így kellett lenni, mert a füles bagoly hirtelen visszakapta a fejét s rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát.

Fölhúzta-e marabu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon.

- Kecsegés jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.

- Szerecsen madár az, nem ért magyarul - mondta az õr.

- No én meg szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért, ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.

- Azt megteheti az úr - nevetett az õr -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnõ az orra, mint a marabué.

De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál.

A baj az volt, hogy Tél apó a marabu-palotákba is bekocogtatott a múltkoriban s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egy-kettõre megtanította magyarul a kis marabu fiókákat.

- Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - egész éjszaka azt jajgatták az ártatlankák.

Õk még hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat tapasztalt már jártában-keltében s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.

- Fûts be! - parancsolta a bagolynak.

Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belõle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tõle a madarak.

- Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly inas.

- Hát ki kell söpretni - tüszkölt mérgesen marabu-apó.

- Könnyû azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprõt? - gondolkozott el a bagoly.

Futott szegény fûhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.

- Sajnálom, vendéglõbõl hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve a bagoly s nem gyõzte a fülével a szemét törölgetni.

Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen-homokra a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából.

Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly és elhuhogta a bajukat.

- Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított Zsiráf apó. - Kidobolták Szentesen: aki fázik reszkessen.

- Süsd meg a tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly,

Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legényfiának.

Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.

- Hej, gyerekek! - csengette föl a háza népét - nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nõtt a kéményeknek!

Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt ez, hogy a kelõ napnak is egyszerre nevetõre gömbölyödött az ábrázata.

Úgy bizony, mert ahogy a bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:

- Gyerünk csak gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.

Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükbõl kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat s marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást s felköszöntik az udvari kéményseprõjüket:

- Ácsi! Éljen zsiráf bácsi!

Ilyen jószívû teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.