ZÖRGŐ ÉS GÖRGŐ

Zörgõ is kutya volt, Görgõ is kutya volt. Zörgõ olyan, mint a neve: zörgött minden csontja, mint dió a zsákban. Görgõ is olyan volt, mint a neve: a nagy kövérségtõl nem tudott szaladni, csak görögni.

Zörgõ a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgõ meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendõben nem evett kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta Zörgõnek, amiért õrizte a házat. Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Minden nap fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor, akkor is csak a bõrét. A húsát odaadta Görgõnek, hogy ki ne ugassa a szemébõl az álmot.

A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messzirõl. Sose jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgõ ott szokott sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgõ meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé.

Egyszer azonban hiába várta Görgõ Zörgõt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.

- Eh, eh - tûnõdött Görgõ -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgõ. Eh, eh, elmegyek meglátogatni.

Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgõ odafönt zörög az ól tetején.

- Mit csinálsz ott, cimbora?

- Vacsorázok, cimbora.

- Jó hosszú az asztalod!

- De rövid a vacsorám!

- Mi jóban dúskálódsz, Zörgõ?

- Kenyérhajban biz én, Görgõ. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja.

- Ej ha, de jól megy a sorod - vigyorgott Görgõ.

- Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgõ s leugrott az utolsó falattal Görgõhöz -, nesze, részed legyen benne neked is.

Görgõ tudta, mi az illendõség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután hozzátörülgette a száját a pázsithoz.

- Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám.

- Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet örömében Zörgõ s úgy nekiiramodott, hogy õ már bent járt Nevenincsen, mikor Görgõ még mindig Nekeresden görgött.

Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban kapta Görgõ a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.

- Mi lelt pajtikám? - kérdezte ijedten Zörgõ, akinek már csattogott a foga az étvágytól.

- Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a háznál.

- Sose bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgõ s úgy bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet.

- Tessék, tessék - hunyorgatott Görgõ -, én úgy belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg.

Zörgõt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak nyelt.

- No még egy kis sonkacsontot! Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod!

Zörgõ csak a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy idõbe telt bele, míg el bírta nevetni magát.

- Minek örülsz olyan nagyon szomszéd? - kérdezte Görgõ ásítozva, mert a hosszú séta nagyon elálmosította.

- Annak, gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam.

Ebben a percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában s Zörgõ talpra ugrott.

- Megyek haza ugatni, cimborám. Hanem elõbb még szeretnék neked valamit súgni.

- Súgjad no, cimborám - hegyezte a fülét Görgõ.

- Azt tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgõ -, vigyázz, meg ne tudja valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe, hogyha megtudja, beáll helyetted kutyának.

Azzal úgy nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti vendégetek!