HUPPUJ, MÓRIC, MEG A SÁNTA NYÚL

A kutyánkat Huppujnak hítták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya kicsi volt kutyának, a cica nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak. Huppuj a szénatartóban lakott, Móric a padláson a kémény mögött, de napközben együtt voltak mindig. Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha étel-ital fölött össze nem marakodtak.

Egyszer a minap, szép vasárnapi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a szénatartóból, szalad ám föl egyenest a széles garádicson egész a padlásajtóig, avval becsahint:

- Hej, Móric, gyere, mondok valamit.

Móric azt álmodta éppen, hogy egy kis fehér egérnek már az egész feje ki volt a lyukból, csak még egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta volna - mondom, ezt álmodta éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagy haragosan mordult ki a pajtására:

- Mit háborgatsz, vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van.

De Huppuj csak nem hagyta elaludni többet:

- Meghiszem, hogy a kémény mögött éjszaka van, hanem ideki már süt a nap.

- No hát csak hadd süssön.

- Nem úgy van az, hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz többet.

- Nem tudsz úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.

- De nem is elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért keltettelek föl, hogy gyere te is.

Erre aztán csakugyan elõjött Móric úr.

- Aztán, te Huppuj, igazán mondod?

- Nem is tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot. A Bogár is elment, a Szellõ is elment, a Misa kocsis is elment, a nagymamát meg vitték.

Móric nagyot sóhajtott:

- Ki ád nekünk ma tejet?

- Ki ád? Azt nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a kocsisaraglyához, az is elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere te is.

- De csak így éhgyomorral?

- Ojjé, lesz egér az úton, ne félj. A vásáron meg veszünk cigánypecsenyét.

- Hát még mit veszünk?

- Én egy kis sárgaszíjas ezüstpergõt a nyakamra.

- Én meg akkor kék selyempántlikát az enyimre.

Avval elindultak, keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb legyen az útjok.

Alighogy az országútra kiértek: ihol ballag elõttük egy kis hajításra egy suta, sánta kisnyúl. Egy, kettõ, három, akkorra utolérték. Egyszerre szólították meg kétfelül:

- Hát te, te kis bice-bóca, hova igyekszel?

- A kecskeméti vásárra.

- Evvel a sánta lábaddal?

- Evvel a sánta lábammal.

- Honnan sántikálsz?

- Kerekegyházáról.

- Mit akarsz venni?

- Mézeskalács-olvasót.

Huppuj meg nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:

- De hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a mézeskalácsos, mire te fele útját se éred a vásárnak.

Móric meg elköszönt tõle:

- No, szervusz, kisnyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.

A kis sánta meg azt mondta nagy nyugodtan:

- Alás’ szolgája!

Nem telt abba csak egy kis, kis idõ, úgy elhagyták, hogy mikor egyszer Huppuj visszanézett, már látni se lehetett.

Jobbra az úttól, jó bent feketéllett egy kerek erdõ.

- Micsoda ott az a sok fa, te Huppuj? - kérdezte Móric.

- Erdõ.

- Mi terem ott, te Huppuj?

- Makk.

- Jó-e az, te Huppuj?

- Jó, de az egérnek.

- Hisz akkor ott egér is van, te Huppuj.

- Biz ott az is lehet.

- Én nagyon ehetném hallod-e. Nézzünk szét abban az erdõben.

- Hátha elkésünk a vásárról?

- Dehogy késünk, csak odaérünk akkorra, mire az a sánta nyúl.

Avval letértek az útról, neki az erdõnek. Hanem ugyan jó darabig kellett menniök, míg odaértek. Az útról úgy tetszett, mintha csak itt volna, most meg mintha beljebb-beljebb húzódnék elõlük az erdõ. Hát mikor odaértek, az volt ám csak a nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdõben egyéb tüske-termõ akácfánál, az alja meg csupa szúrós, bozontos kökénybokor.

Jó reménység fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb - addig kódorogtak az erdõben, hogy eltévedtek.

- Erre gyere, itt lesz a széle.

Nem lett biz az.

- Emerre gyere, mondtam, hogy erre van a széle.

De csak ott se találtak ki.

Egyszerre aztán kocsizörgést hallottak nagy messzünnen, annak az irányában aztán kivergõdtek valahogy az országútra megint.

- Hej, hallod-e, Huppuj, azóta nyilván elõttünk jár a sánta nyúl.

- Dehogyis jár, csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz az éhségeddel.

Pedig nagyon rosszul volt Huppuj is, szegény. Csak úgy lihegett a szomjúságtól. Végképp nem haladtak. Utoljára is kitört belõle a keserûség:

- A holnapi tejemet odaadnám egy ital vízért.

- Én is - ütötte rá Móric. - Tudod-e, hogy már dél van.

- A napról gondolod?

- Nem én, de érzem...

Megálltak, tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy szomorúan. Egyszerre csak Huppuj fölugrott az árokpartra és nagyot vakkantott:

- Kutyabaj! Hé, vizünk lesz mindjárt.

- Hogy-hogy?

- Gyere ide, fülelj. Nem hallod? Egész regement béka kuruttyol valahol.

- De hol?

- Erre ni, balra. Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen könnyen megyünk mindjárt, ha ittunk. Gyere.

Mentek, mentek, mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve, neki a békakuruttyolásnak. De olyan csalóka volt az is: hol errül hallatszott, hol amarrul.

No, hogy aztán odaértek az érhez, bezzeg, egyik se fogta föl az ünneplõ nadrágját, se avval nem törõdött, hogy biz ez a víz egy kicsit állott is, békalencsés is, hanem lapátolták befelé nagy gyönyörûséggel. Olyanok lettek, mint a duda.

- Na - azt mondja Huppuj -, most már kiállom Kecskemétig, arra fogadok.

- Én is - tódította Móric. - Csak azt szeretném tudni, merre lesz legközelebb az út.

- Majd csak ráakadunk, gyere.

Az ám, de most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra, mindenütt víz, víz, víz. Háromszor is oda jutottak vissza, ahol ittak volt. Úgy, hogy mire kivergõdtek, fahegybe hajlott a nap s csak olyan szomjasak voltak, mint azelõtt. Éhesnek meg még éhesebbek.

- De hallod-e, Huppuj - mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint -, ha így, ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt még a torony se látszik.

Huppuj nem szólt semmit, csak lesütötte a fejét - avval visszafordult õ is.

A napnak a fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztás kertjük sarkához értek. Hát ahogy ott befordulnak az útról, ott ül ám az árokparton a kis sánta nyúl.

- Nene, a nyúl.

- Nene, a sánta nyúl.

- Nene, a nyakában a mézeskalácsolvasó.

- Az ám.

A kisnyúl nagyot köszönt nekik:

- Adjon Isten! No, megérkeztetek? Volt-e jó vásár?

Huppuj is, Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám.

Nem tudták kiállani szó nélkül, hogy olyan jókedve van a kisnyúlnak, hogy el sincs fáradva, megkérdezték:

- Ejnye, de jó kedved van, te kisnyúl. Pedig elfáradtál, ugye?

- Dehogyis fáradtam. Nem mentem ám én mindenütt gyalog, se nem jöttem.

- Megszánt valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára?

- Föl bizony, menõben: Akarom János, visszafelé meg Tûröm János, innen meg már gyalog is könnyen hazamék...

*

Mikor az udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. Miska kocsis itatta a lovakat, a szolgáló az új tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg a tejet szûrte. Azonközben megszólalt:

- Huppuj, Móric! Cicicic!