A FÖLDVÁRI HERCEG

Csendes, holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló hegedût, felébred álmából Vakondok úr, a földvári herceg. Neki ilyenkor nappalodik, mikor más istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy úr a herceg, ha csupán vakondoknak hívják is.

Nagyot nyújtózik a vackán s keresi a feje fölött a csengettyûzsinórt, mert mosdóvizet akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt hallotta kiskorában, a vakondok-iskolában, hogy úgy szép a herceg, ha tiszta.

Az ám, de hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fûgyökerecskét, amelyik csengettyû-zsinór gyanánt szolgált le a földvári kastélyba. Elfonnyadt-e, kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a maga idején. Elég az hozzá, hogy nincs csengõ, nincs inas: ki öltözteti most már sétáló gúnyába a földvári herceget?

- Magad uram, ha szolgád nincs - morog haragosan a kegyelmes úr s nagy ásítozva nekilát az öltözködésnek.

Hanem azért nem kell ám sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a hercegnek se esik le az aranygyûrû az ujjáról, ha a maga kezével fésülködik meg, aztán meg nem is szakad ám bele a fáradságba a földvári herceg. Nem sokból áll az öltözködése. Megrázza fekete bársony bundáját, kipödri tusa bajuszát s egyszerre olyan nyalka legény lesz belõle, hogy hanyattvágódik a szõrén a holdsugár.

Tudja õ azt, ha tükörbe nem néz is. Tükörbe pedig azért nem néz, mert ilyent nem tart a házában. Mégpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg benne magát. Éppen csak azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát nemigen veszi neki az örökös sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a rosszakarói. Kesztyûje sincs, csizmája sincs szegény jámbornak. Õsidõktõl fogva az a szokásuk a földvári hercegeknek, hogy mezítláb járnak.

Hanem azért mezítláb is herceg a herceg. Egyes-egymaga lakik akkora palotában, hogy elég volna három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy szoba, hálószoba, vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói! Nincs az a generális, aki azoknál különbeket tudna kieszelni. Mesterség azokban el igazodni annak, aki nem földvári herceg. Igaz, hogy az egyebet se tanul gyerekkorától fogva, mint a palotájában való járást-kelést.

De nini, mi történt hát azzal a csengettyû-zsinórral? A földvári herceg fölkapaszkodott a padlásra és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a szemüket nyitják ki. Õ az orrával lát, a szeme helyett. Megérzi vele azt, amit szemmel meg se lehetne látni.

- Ejnye, a vakondok csípje meg, idegen szagot érzek. Ki csavarog itt a váramban éjszakának idején?

Nagy, kövér cserebogár-hernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az nagyon, elrágja a füvek, virágok vetemények gyökereit. Most is ott majszolta még a csengettyûhúzó-gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a haszontalan férge, de már elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a száját s volt hernyó, nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár.

Száját nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden éjszaka bejárja birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be valaki. S jaj annak, akit ott talál. Hernyót, bogarat, földi férget százszámra temet telhetetlen gyomrába.

Hajnal felé aztán, mikor már kedves egészségére kívánják egymásnak az éjszakai nyugodalmat a kakasok, álmosan ballag hálóterme felé a földvári herceg. De bezzeg, kimegy az álom a szemibõl, ahogy a kastély elõcsarnokába ér. Nagy, pohos mezei egér szalad vele szembe, vidám cincogással.

- Megálljunk, atyafi - ugrik elejbe a házigazda -, kik vagyunk, mik vagyunk, mi járatban vagyunk?

- Csend abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Buzaviszi báró vagyok. Most néztem körül a földjeimen s nem találom az utat hazafelé. Hát te miféle szerzet vagy, hékás?

- Én meg a földvári herceg vagyok s majd megmutatom az utat uraságodnak, ha rossznéven nem veszi.

S úgy vágta képen az egeret, hogy a szeme is szikrázott bele.

- Hitvány, majd megtanítlak én tisztességre - süvöltötte s fülinél fogva úgy megrázta az egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák marad, akárhogy megrázzák, de az egérbõl csak a farka hegye maradt meg, mire a birkózásnak vége lett.

Hanem most már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart szaladni a föld színére egy kis friss levegõt szívni. Hát ahogy kiüti az ormányát a háza kéményén, hát tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben s haragos morgás fogadja:

- Brr, ki turkál, botorkál kora virradatkor?

- Én a földvári herceg vagyok.

- Én meg a Maros kutya vagyok.

Több se kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott s olyan sebesen elvitte a fekete bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros kutya meg nekiállt a két elsõ lábával a friss túrásnak s bizonyára mind széthányta volna a földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:

- Nyughass, Maros. Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája õ a gazdálkodó embernek. Annyi férget elpusztít, hogy azért el lehet neki nézni, ha egy kicsit felturkálja a földet.