|
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy
körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek
fújta.
Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos
körte-muzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész
eddig a körte-muzsikáig látok vissza. Ami elõtte volt, az elmosódik elõttem,
mint hajnali kép a hosszú fasorban.
A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertõl
kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödrébõl.
Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a
játékosponyván:
- Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet
hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.
Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele
pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban
szerettem volna valami fütyülõs farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy
van már nekem körte-muzsikám otthon.
- Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint
a többi - motoszkált a tót fanyelû bicskájával a körte-muzsika sípján. - Ez
olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek
vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?
Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy
örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a
sípjával az az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.
- Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utánam
a tót bácsi a harcsaszáját.
De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem,
akkorra minden fortélyát kitanultam a körte-muzsikának. Ha csak a számhoz
érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele,
csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorgatni,
mint a csíz.
Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a
muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a
beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét,
szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt:
- Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!
De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor
délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán
megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a
pápaszeme, ha lehajolt a húgicámhoz.
- Úgy, úgy, öcsikém - borzolta föl a hajamat a homlokomon -,
csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge
nádszálkisasszonynak.
A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan
elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele
a ház.
- Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a
verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon.
Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szõlõbõl,
neki is be kellett mutatnom a tudományomat.
Meg is csudálta illendõen. Azt mondta, egész erdõre való
madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy
ilyenkor már alszik minden jóravaló madár.
Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a
körte-muzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg.
- Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró
lehelet, s ahogy erõtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat
barnaságában, mint haldokló fehér pillék.
Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam
a körte-muzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek.
Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet.
- Hát sajnálnád tõle, fiacskám? - kérdezte szomorúan.
- Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a
muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok.
Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt
visszabágyadt a kezecskéje.
- No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de
szegénykém odább rántotta a kezét.
- Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a
játékot a vánkoskája alá.
Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki
az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a
fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak.
- Tudsz-e te így, híres körte-muzsikás? - mintha csak ezt
csattogták volna.
Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul
végigdõltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat.
Nem értek rá velem törõdni azon az éjszakán, amelyiknek
olyan szomorú lett a hajnala.
Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez
kaptam.
- A körte-muzsikám! - motyogtam ijedten. Mert azzal
álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna.
Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatóztam a
tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat.
Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám
lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében.
Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá.
- Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a
kezemmel a körte-muzsikát.
Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot
lobbant a mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte
volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét.
Olyan fényesnek láttam és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben
kiejtettem a kezembõl a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az
édesanyám:
- Te jársz itt, fiam?
Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül
kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de elõbb bedugtam a
kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám,
akármilyen okos kislány!
Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet!
Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is
tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette,
mert apámék a temetés után jártak.
Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságos
könyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé
suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a
testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a
vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.
- Vidd el,
Marika, neked adom - súgtam neki.
Virágszagú
szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a
szemfödélkét.
- Nem kell,
bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután - ezt ragyogta vissza
testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem.
Akkor
éreztem életemben elõször fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.
Szomorúan
csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is volt kedvem
elõvenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitõl kedvre derültem.
-
Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tõle - szaladtam ki a
temetõbe.
Az isten
kertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a
fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú.
- Ide
hallgass, testvérkém!
Azzal
belefújtam a körte-muzsikámba, és eljajdítottam magam. Akárhogy erõlködtem, a
körte-muzsika nem szólalt meg.
Hiszen az csak
addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem
vagyok jó gyerek.
|